„Adja az Isten, hogy a finnugrisztika továbbra is megmaradjon…” Közli: Zaicz Gábor
Gulya János halálára
2017. február 11-én Göttingenben, a régi Göttingában 84 éves korában elhunyt honfitársunk és nyelvész kollégánk, Gulya János. Az 1950-es évek első felében Zsirai Miklós volt oktatója a budapesti egyetemen. 1955-től az obi-ugor nyelveket vizsgálta Moszkvában. 1958-ban védte meg vogul tárgyú egyetemi értekezését. 1958-tól két évtizeden át az MTA Nyelvtudományi Intézet finnugor osztályának munkatársa volt. 1975-ben osztják témakörű értekezésével megszerezte az akadémiai doktori fokozatot. 1977-től nyugdíjazásáig Németországban – Futaky Istvánnal felváltva – a göttingeni, a legrégibb finnugrisztikai műhely professzora volt. Különösen itthoni szerkesztői, fordítói és tudományszervezői tevékenysége igen jelentős. Egy-két műve – az alábbi önvallomásában említettektől eltekintve – az uralisztika legjobbjai közé tartozik, például az Eastern Ostyak Chrestomathy. Bloomington—The Hague 1966; (szerk.) A vízimadarak népe. Tanulmányok a finnugor rokon népek élete és műveltsége köréből. Budapest 1975. Említhetjük még két meseválogatását és fordítását is: Asszony-unokája. Vogul népmesék. Budapest 1959; Tórem-isten népe. Osztják népmesék. Budapest 1960.
Működéséről saját magát idézzük (vö. a budapesti Napút [évkönyv] 4[2003]/10: 10—12), amit 70 éves korában vallott pályafutásáról. Miközben újra meg újra idézzük, az áttekintésből bizonyos állításait nem tudjuk elfogadni. Mint érezhető beszámolójából is, idővel a hazai finnugristákkal való kapcsolata megszakadt. Az 1970-es évek elején együtt terveztünk különféle etimológiai munkákat, és még a XXI. század elején is – kérésére – a Nagyszótár kéziratos anyagából megnéztem neki a finnugor és az uráli szóra vonatkozó címszóanyagot. A Pázmány Finnugor filológiai speciális kollégiumán kedvvel tartott előadásokat, így 1995. október 2-án két témája: A finnugor tudománytörténet nevezetes korszakai (1) és Hol született a magyar nyelv (A magyar nyelv helye a nyelvek körében) (2). 2006. február 22-én – már nem e kollégium keretében – tartott előadásának a címe: „Nem rózsabokorban jöttünk a világra…” (A magyarság eredetéről). A piliscsabai és az oului finnugor kongresszuson betegsége miatt már nem tudott részt venni. Isten nyugosztalja!
„Tulajdonképpen nincs jogom, hogy írjak az 1933-ban születettek „hetvensoros” évkönyvébe. Ugyanis 41 éves koromban egy súlyos operáció közben elhagytam e korosztályt s csak a szakavatott orvosi beavatkozás szerzett vissza e jeles csapat állományába. Ez 1974-ben történt, amikor is a IV. nemzetközi finnugor kongresszus főtitkáraként éppen azon tevékenykedtem, hogy megszervezzem diszciplínánk minden eddigi „legnagyobb és legjobb kongresszusát”, amint ezt nemrégiben, már a kilencedik után, nagyszámú szakmai nyilvánosság előtt egy kitűnő kollégám (is) kinyilvánította.
Az 1975-ben megrendezett kongresszus utáni évben ritka kitüntetés ért: a nagy hírű Georg-August Egyetem (Göttinga) meghívott az ottani Finnugor Szeminárium (intézet) nyilvános, rendes egyetemi tanárának (Ordinarius) és igazgatójának. Itt éppen most szolgálom le a 25.évet, azaz a negyedszázadot. Kétlaki lettem, budapesti és göttingai, de azért balatonfenyvesi házunkban és annak a kertjében érzem magam otthon. Született hajlamom is arra vitt, de még inkább a göttingai oktatói követelmények, hogy az óvogultól kezdve Petőfiig igen sok mindennel foglalkozzam. Így kerültem többek között össze Leibnizcel, kettőnk között csakhamar több külsődleges hasonlóságra is találtam, illetve találni véltem. Egyebek mellett Leibniz (is) nagyon sok kérdéssel és tudományterülettel foglalkozott, és ha valami tudományos újdonságra talált, akkor erről nem könyvet írt, hanem levelet. Én pedig még azt sem, hanem előadást tartottam arról, ami éppen újólag eszembe jutott és foglalkoztatott. Valószínűleg háromjegyű számra rúg előadásaimnak a quantuma, területileg egy Észak-Amerika, Északnyugat-Szibéria és Itália képezte háromszögben elszórva.
Életművemben „legmaradandóbbat” minden bizonnyal emlékművekkel alkottam. Tudománytörténeti búvárlataim során találtam rá és helyeztem joggal megérdemelt tudósi magaslatra a német nyelvtudomány kiválóságát, a XVIII. században Oroszországban élt J. E. Fischert, hatalmas bronz emléktáblát állíttatva neki frankföldi szülővárosában [Esslingenben], ahol annak előtte még a nevét sem hallották. Ugyancsak emléktáblát állíttattam egykori göttingai lakóháza falán halhatatlan erdélyi magyar nyelvészünknek, Gyarmathi Sámuelnek, az összehasonlító nyelvtudomány tulajdonképpeni megalapítójának a tiszteletére. De e körben mint a legkedvesebbet mégis azt tartom számon, hogy kezdeményezésemre megújították Gyarmathinak a már meglehetősen leromlott síremlékét a kolozsvári házsongárdi temetőben.
Hogy az eddig elmondottakon kívül mégis mivel foglalkoztam 1955-ben kezdetét vevő tudományos pályámon?
Érdeklődési köröm két legkedveltebb nyelve az osztják és a vogul. Osztjákból írtam akadémiai nagydoktori értekezésemet (1975), a vahi osztják nyelv mondattani szerkezeteiről. Munkámban egyúttal egy új módszert is kidolgoztam, mely különösen alkalmas ragozó nyelvek mondattanának a leírására. Ami pedig a vogult illeti: XVIII. századi szibériai szójegyzékek alapján, göttingai tanítványaim közreműködésével befejezés előtt áll óvogul szótáram.
Amennyiben én ezt a jövőbe tekintve meg tudom állapítani, úgy vélem, hogy nyelvészetben a legjelentősebb opusom J. E. Fischer Vocabularium Sibiricum néven számon tartott kéziratos összehasonlító szóhasonlító műve szóegyeztető anyagának a feldolgozása és kiadása lesz. Az 1747-es évvel datálható kézirat nemcsak a kornak, hanem az egész egyetemes nyelvtudománynak is számottevő alkotása. A kiadványról ismertetés jelent meg már Új-Zélandban is. Hazai etimológusaink inkább hallgatnak róla. Talán restellik, hogy a szavak eredetéről előttük már oly sok mindent tudtak.
Beleártottam magam a magyar hangtörténetbe is. Laziczius Gyula, Wolfgang Steinitz és Kniezsa István álláspontjával összhangban – de a magyar nyelvészek ellenében –, ősi összefüggések figyelembevételével, a mellett törtem lándzsát, hogy a magyar nyelvnek már egy nagyon régi, a legrégibb állapotában is megvolt az a és az á magánhangzók közötti különbség. Ezt, ha azok, akiket ez illet, következményeivel együtt megszívlelnék, akkor nem kellene nyelvünk régi, szép emlékét, a Halotti Beszédet szláv hangzást keltő módon olvasni – és ami még rosszabb – előadni. A betű mögött inkább a való nyelvet kellene keresni, mely elv fontosságára éppen az oroszul, németül, „latinul” lejegyzett sok ezer vogul szó megfejtése révén (is) jutottam.
A tudományterület, ahová mindig jó kedvvel térek vissza, a tudománytörténet, a nyelvről szóló tudományok története. Akik e körben a legközelebb állnak hozzám: J. E. Fischer, akiről már szóltam. A már szintén említett Leibnizcel való foglalatoskodásom legfőbb eredménye pedig annak a felfedezése volt, hogy a XVII. és a XVIII. századi korai felvilágosodás ragyogó tudósai milyen sokat foglalkoztak a nyelvvel, köztük a mi rokon nyelveinkkel. És milyen sokat tudtak róluk, meg rólunk is.
Gyarmathi Sámuel, hazánkfia, Göttingában írta híres Affinitasát, amivel minden bizonnyal minden idők legnevesebb magyar nyelvészévé vált. (Még akkor is, ha e megállapítás miatt némelyeknek berzenkedni találna kedve.) Elképzelhető, hogy milyen nagy élmény volt Gyarmathi forrásainak a göttingai egyetemi könyvtárban való újrafeltalálása!
Finnugor elméleti-módszertani, tudománytörténeti felfogásomnak akár manifesztálódása lehetne, meglehet, a 2000. évi, Tartuban tartott IX. nemzetközi finnugor kongresszus ünnepi megnyitóján elmondott Quo vadis, Fennougristica? [című] előadásom. Hadd idézzem itt az előadás utolsó mondatát: „Möge die Finnougristik weiterhin florieren…”, melyet mai hitem szerint magyarul talán így adnék vissza: „Adja az Isten, hogy a finnugrisztika továbbra is megmaradjon…”
A nyelvészet minden szépsége mellett titkos szerelmem mégis az őstörténet, a magyarság eredete. Az Expo 2000 hannoveri világkiállítás magyar nemzeti napja alkalmából is Sztyeppék időtlen útján – a magyarok belépése a történelembe címmel erről tartottam előadást. A témából könyvet is szeretnék írni, a címe már megvan: Tiszán innen, Donon túl… Ha elkészül, fél évszázad munkája lesz benne.
A göttingai egyetemen a finn, a magyar, a finnugor szakos hallgatóknak a nyelv és a nyelvészet mellett irodalmat is kell hallgatniuk (és tanulniuk is). Ezt már az itteni erőteljes filológiai beállítottság is, mely szinte egészen az egyetem 1737-ben történt megalapításáig megy vissza, megköveteli. Végső indításképp ez a követelmény vitt el engem Petőfihez, majd Petőfi német nyelvű fordításaihoz. Az egyetem európai hírű „Az irodalmi fordítás” kiemelt tudománycsoportja és az intézet keretében ún. „Petőfi-Arbeitsgruppé”-t alakítottunk, ahol is sziszifuszi munkával összegyűjtöttük, lefotóztok és archiváltuk Petőfinek (elvileg) összes németre fordított lírai versét. Ki hitte volna, hogy Petőfi-verset mintegy 23 000-szer fordítottak németre! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy e munkálat volumene mintegy 80–100 millió HUF volt.) A továbbiakban azt vizsgáltuk meg, hogy milyen képet alkottak a németek Petőfiről. Így született meg Der deutsche Petőfi. 61 Gedichte [című] antológiánk, melybe azt a 61 verset vettük fel, amelyet a legtöbbször fordítottak le németre.
Generációnknak az elmúlt XX. század kétharmadát volt szerencséje végigélni. Amikor én 1933. február 1-jén megszülettem, a nacionálszocialista [nemzeti szocialista] rendszer kétnapos volt. Amikor óvodába kezdtem járni, kezdődött a sztálini önkényuralom. Amikor érettségiztünk, akkor volt hazánkban a Rákosi-rendszer csúcspontja.
Életünk alkonyán, a XXI. század csak szebb lehet…”
Közli: Zaicz Gábor