Miféle rokonok?

2004. augusztus 15-én tarkaruhás embersereg töltötte meg a tallinni operaház padsorait: ünnepélyes külsőségek közepette, a finn, az észt és a magyar államelnök jelenlétében megkezdte munkáját a IV. Finnugor Világkongresszus, a finnugor nyelveken beszélő népek nemzetközi szervezetének küldöttgyűlése. A szónokok örömüket fejezték ki, hogy újra együtt van a család, összejöttek a rokonok. S valóban, sokan úgy borultak egymás nyakába, mint ahogy távolba szakadt testvérek szoktak, ha találkoznak. A kongresszus három napján a beszédekben, felszólalásokban is gyakran ismétlődtek a rokonok, testvérek kifejezések.

Miféle rokonok azok, akik nem hasonlítanak egymásra? Miféle testvérek, akiknek tolmácsra van szükségük? – kérdezhette volna a kongresszus helyszínére véletlenül betévedő kívülálló. Igaza lett volna, mert széles arcú, nagydarab észtek, apró termetű, mongolos szemű obi-ugorok, vörös hajú udmurtok, öltönyös hivatalnokok, miniszoknyás diáklányok, sokféle nemzetiségükről sokféle népviselettel valló nők és férfiak voltak együtt, s jobb híján oroszul, angolul beszéltek, ha érteni akarták egymást.

 

Rokonok, de másképpen

A talány kulcsa a tudománytörténetben rejlik. A 18–19. század fordulóján, amikor a tudósok még egyszerre kutatták az élő és élettelen természet, a történelem meg a filozófia rejtelmeit, úgy vélték, hogy a nyelvek életében is hasonló folyamatok zajlanak le, mint a természetben. A nyelvek hasonlóságaiból arra következtettek, hogy azok is úgy születnek, sokasodnak és szaporodnak, mint az állat- és növényvilág egyedei és fajai. Ekkor kezdtek az egymással sok hasonlóságot mutató nyelvekkel kapcsolatban olyan, az élővilágból átvett kifejezéseket használni, mint rokonság, család, ősnyelv és leánynyelvek – tudván tudva, hogy ezek csak hasonlatok, metaforák, de mégis ezekkel írhatók le a legszemléletesebben a nyelvek közti viszonyok. Ahogyan szemléletes volt az az ágrajz is, melyet August Schleicher közölt 1853-ban, amikor az indoeurópai nyelvek közti viszonyokat bemutatta. Ehhez hasonló ágrajzzal lehet találkozni Charles Darwinnak a fajok eredetéről szóló könyvében, mely 1859-ben jelent meg. Tehát a nyelvek leszármazásának elmélete adta a mintát Darwin evolúciós elméletéhez, és nem fordítva, mint egyesek tudni vélik.

 

Távoli rokonok

A fentiekből az következik, hogy nem biológiai értelemben, hanem átvitt értelemben tartjuk rokon nyelveknek a finn, az észt és még tízegynéhány másik nyelvet szerte Eurázsiában. S átvitt értelemben is csak a nyelveknek a rokonságáról van szó, nem a népekéről. Ezeket az egymástól ezer kilométerekre lakó és kulturálisan is nagyon különböző népeket egyetlen dolog köti össze, a nyelvrokonság.

Ez különösen igaz ránk, magyarokra, akik mintegy 2500 évvel ezelőtt váltunk el legközelebbi rokonaink, az obi-ugorok (hantik és manysik) elődeitől, és hosszú vándorlásunk során nyelvileg és kulturálisan is sokféle hatásnak voltunk kitéve. Szkítákkal, szarmatákkal, onogur-bolgárokkal, kazárokkal, alánokkal találkoztunk és keveredtünk, megismerkedtünk a lovas-nomád nagyállattartás fortélyaival, de a földművelés alapjaival is, közben viszont megőriztük az Urál hegység vidékéről hozott nyelvünket. A honfoglalás után újabb nyelvi, kulturális és genetikai hatások érték a magyarságot. A Kárpát-medence éghajlati és földrajzi adottságai között, több mint ezeréves közép-európai történelmünk során sokat változtunk. De a többi finnugor nyelvű nép sem volt mentes a változástól: az obi-ugorok szibériai őslakosokkal keveredtek, a Volga-vidékiek török népekkel, a balti-finnek baltiakkal, északi germánokkal. Nem csoda, ha nem értjük már meg egymást, de a nyelvész szakember megtalálja a közös szavakat, az azonos eredetű nyelvtani elemeket. Menyem, szemem – mondják a hantik, mert a testrésznevek és a rokonságnevek általában ősi eredetűek, és ők is úgy használják a birtokos személyragokat, mint mi. A szókészleti egyezéseken kívül a nyelvtani rendszerben is sok közös vonás van, például az alanyi és a tárgyas igeragozás (látok valamit, látom azt) sem speciálisan magyar jelenség, hanem megtaláljuk az obi-ugor nyelvekben, a mordvinban és a nyenyecben is.

A magyar nyelvet időről időre más nyelvekkel is rokonítani próbálják. Egyesek azt állítják, hogy a magyar minden európai nyelv őse. Mindez azonban csak laikus gondolatkísérlet, melyre vevő a sajtó és a közönség egy része. A tudomány minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a magyar finnugor nyelv, és mivel egy nyelv csak egy nyelvcsaládba tartozhat (tehát a nyelvek esetében nem létezik „apai” és „anyai” ág, mint az emberi rokonságban), minden más hasonlóság ideig-óráig tartó kölcsönhatás eredménye, de nem nyelvrokonság. A témával foglalkozó kutatók nem győzik hangsúlyozni azt sem, hogy a nyelvrokonság nem azonos a néprokonsággal, legalábbis a magyarok esetében nem. A nyelvrokonaink tőlünk messze élnek, genetikai rokonságba pedig azokkal keveredtünk, akikkel közös a sorsunk a Kárpát-medencében.

A finnugor nyelvcsaládon belül vannak valóban közeli rokonok, mint a finn meg az észt vagy a komi és az udmurt, akik feltűnően hasonló nyelvet beszélnek. A finn, az észt és a többi balti-finn nyelv azért hasonlít annyira egymáshoz, mert e népek történetük során mindig egymás szomszédságában éltek, és kölcsönhatásban voltak egymással. Az ő esetükben a nyelvrokonság mellett genetikai rokonságról is beszélhetünk. Hasonló a viszony a két permi nyelv, a komi és az udmurt (régebbi nevükön zürjén és votják) között, hiszen ők szinte el sem mozdultak a feltételezett finnugor őshazából. A finn és a magyar között azonban olyan távoli a rokonság, mint két távoli indoeurópai nyelv, például a svéd és a horvát között. De míg a svédek és a horvátok meghagyják a tudósoknak, hogy a nyelveik közti viszonyt kutassák, sok magyar maga akar a vitás kérdések végére járni, és nem hisz a nyelvtudomány megállapításainak. Igaz, hogy ha a svédek nyelvrokonra vágynak, ott van nekik a többi skandináv nép, a horvátoknak meg a többi szláv nép, a távolabbi kapcsolatok már nem érdeklik őket. Nekünk viszont több ezer évet és több ezer kilométert kell áthidalnunk, ha nyelvrokonra akarunk találni.

Miért jelent nekünk a nyelvrokonság mégis olyan sokat? Miért kedvesebbek szívünknek a finnek, mint a svédek? Azért, mert ez a nyelvrokonság bármilyen távoli, mégis egyfajta kapcsolatot jelent tágabb hazánkban, Európában, ahol a nyelvek többsége másik nyelvcsaládhoz, az indoeurópaihoz tartozik. És talán még fontosabb a nyelvrokonságból adódó kapcsolat az oroszországi finnugoroknak, akik kisebbségben, anyaország nélkül vívják mindennapos küzdelmüket nyelvük, kultúrájuk fennmaradásáért. És ahogyan a magára valamit adó ember meg akarja ismerni származását, rokonságát, nekünk is illik megismerkednünk nyelvrokonainkkal, nyelvcsaládunk történetével is.

 

Kőkorszaki fenyőerdők üzenete

Az uráli (finnugor és szamojéd) népek közös gyökerei a történelem előtti múltba nyúlnak vissza. Több mint ötezer évvel ezelőtt élt egy nép az Urál hegység vidékén vagy talán nagyobb területen, Északnyugat-Szibériától a Baltikumig terjedő erdőövezetben. Ez a nép beszélte feltételezés szerint azt a nyelvet, melyből a mai finnugor és szamojéd nyelvek is származnak. A tudományban ezt uráli alapnyelvnek nevezik. Valószínűleg sem a nép, sem a nyelv nem volt egységes, s a mai nyelvek közti különbségek csírájukban már az alapnyelvben megvoltak. A nyelvterület keleti részén élhettek a szamojédok ősei, akik a leghamarabb, a Kr. e. IV–III. évezred fordulóján elkülönültek, talán egy kelet felé történő vándorlás következtében. A szamojéd alapnyelv viszonylag hosszú ideig megőrizte egységét, időszámításunk kezdete körül szakadt több ágra. Az északi ág folytatói ma a nyenyec, az enyec és a nganaszan. Tőlük délre a szölkup nyelv alakult ki, s még délebbre, a Szaján hegységben a kamassz és a mator. A mator nyelv már a 19. század elején kihalt, s a kamassz is eltörökösödött. Utolsó beszélője 1989-ben halt meg.

A szamojédok őseinek elkülönülése után beszélt nyelvállapotot finnugor alapnyelvnek nevezi a tudomány. Ebben a közösségben feltehetően a Kr. e. III–II. évezred fordulójára nőttek meg a nyelvi különbségek oly mértékben, hogy két külön nyelv kialakulásáról beszélhetünk: keleten az ugor, nyugaton a finn-permi alapnyelv jött létre. Azért hívjuk őket alapnyelveknek, mert több mai nyelv közös őseként tartjuk őket számon. Az ugorok laza együttélése mintegy másfélezer évig tartott, amikor az éghajlati változások következtében az ősmagyarok elhagyták a Tobol és az Irtis vidékét, s a déli Urálon átkelve megkezdték vándorútjukat nyugat felé, hogy a 9. század végén megérkezzenek végleges hazájukba, a Kárpát-medencébe. A hantik és manysik ősei pedig északabbra húzódtak, az Ob folyó vízgyűjtő területén telepedtek le, ezért hívjuk őket obi-ugoroknak.

Közben az alapnyelv másik ágában is újabb nyelvek alakultak ki. A permi alapnyelv, melyből később a komi és az udmurt származott, Kr. e. 1500-tól Kr. u. 800-ig tekinthető egységesnek. A finn-volgai alapnyelv beszélői Kr. e. 1000 táján a Volgától a Baltikumig terjedő széles területen éltek. A nyelvterület két széle közötti kapcsolattartás a távolságok és a beékelődött idegen népek miatt akadályokba ütközött. Így különült el a mari és a mordvin nyelv, valamint a balti-finn alapnyelv. Ez utóbbi korai szakaszához kapcsolható a lapp (vagy ahogyan ők hívják magukat: számi) nyelv kialakulása is. A mai balti-finn nyelvek (finn, észt, vót, lív, karjalai, izsór, vepsze) hosszas folyamat eredményeképpen formálódtak  a Kr. u. első évszázadokban.

A valahai közös nyelv és közös haza emlékét nyomokban lehet megtalálni az egyes nyelvekben. A rokon nyelvek közös szókincse eleink északi típusú erdei és vízi életmódjára utal. A magyar nyelvben például uráli-finnugor eredetűek a következő állatnevek: fogoly, nyúl, róka, fajd, lúd, vöcsök, nyuszt, nyest, keszeg, menyhal; növénynevek: fa, fenyő, szil, meggy; halászattal és vadászattal kapcsolatos kifejezések: háló, vejsze, íj, nyíl, ideg, lő, öl, nyúz;  anyagnevek és házimunkával kapcsolatos kifejezések: fúr, nyél, fon, fest, vas, vés, köt, szarv, kéreg, vessző, háncs, ín, arany, ezüst, ón; az északi tájra jellemző szavak: ár, hab, tó, úszik, láp, nyár, tő, köd, hó, jég, fagy, olvad, tél, tavasz, ősz, év, stb. A családi viszonyokra a meny, vő, ipa, napa, nő, férj, eme, ős, fiú, rokon, ángy, árva szavak utalnak, a hitéletre a lélek és a révül.

A nyelvjárások elkülönülése, önálló nyelvekké válása olyan folyamat, mely bizonyos körülmények között ma is folytatódik. Ilyen körülményeket teremthetnek a nagy távolságok, az elszigeteltség és a kapcsolattartás hiánya. A lappok (számik) egyes csoportjai a skandináv félsziget ritkán lakott északi peremén olyan távol kerültek egymástól, hogy nyelveik eltérően fejlődtek, ezért egyesek ma már nem lapp nyelvjárásokról beszélnek, hanem különálló lapp nyelveket tartanak számon. Miután kétszáz éve országhatár választja el az észak-svédországi finneket  a Tornio folyó finn oldalán élő rokonaiktól, ez a nyelvjárás is önálló nyelvvé fejlődött, amit el is ismert a svéd törvényhozás. Ennek a nyelvnek a neve meänkieli, azaz ’a mi nyelvünk’. Ugyanígy külön nyelvi státusra törekszenek az észak-norvégiai kvének és az Észtország délkeleti határvidékén élő szetuk, akiknek nyelvére és kultúrájára erős hatást gyakoroltak a határ menti orosz szomszédok. Nekünk is minden okunk meglehetne arra, hogy a moldvai csángó nyelvváltozatot külön nyelvnek tartsuk, hiszen hangtanában, alaktanában és szókincsében messzire távolodott a mai magyar köznyelvtől. Meg is kellene ezt tenni, ha ez elősegítené a moldvai magyarok öntudatának megerősödését, s akkor nekünk is lehetne egy közeli rokon nyelvünk, mint a szlovákoknak a cseh nyelv vagy a horvátoknak a szerb, amit kevés tanulással könnyen el tudnánk sajátítani. A fenti példákból kitűnik, hogy gyakran politikai döntéstől függ, mikor kap egy nyelvváltozat külön nyelvi státust. Más esetben, ha nincs ilyen igény, egymástól igen különböző nyelvjárások (például a keleti és az északi hanti) ugyanazon nyelv változataiként vannak számon tartva.

 

A Jeges tengertől Pannóniáig

Az uráli nyelveket beszélő népek Észak-Eurázsia ritkán lakott széles sávját népesítik be a Tajmir félszigettől Skandináviáig. Legtávolabbra mi, magyarok kerültünk az őshazától és az északi kultúrától, amikor letelepedtünk a Kárpát-medencében. Az eltérő földrajzi, társadalmi körülmények között élő népek négy nagy régióba sorolhatók, ami egyben négy kultúrkört is jelent.

Az első csoportba az északi halász-vadász-rénszarvastartó népek tartoznak, a szamojédok, az obi-ugorok és a lappok. A szamojédok legtávolabbi törzse a Tajmir félszigeten nomadizáló nganaszanok, akiknek a lélekszáma már az ezret sem éri el. Tőlük délre, a Jenyiszej partján élnek az enyecek, mintegy kétszázan, még délebbre pedig a szölkupok nagy szétszórtságban, mintegy négyezren. A legnagyobb, mintegy 40.000 főt számláló szamojéd nép a nyenyec, az ő lakóhelyük a legkiterjedtebb: Északkelet-Európában és Északnyugat-Szibériában, az Északi Dvinától a Jenyiszej folyóig húzódó területen mindenütt lehet nyenyec rénpásztorokkal találkozni. A mi legközelebbi nyelvrokonaink, az Ob folyó és mellékfolyói partján élő obi-ugorok, a manysik és a hantik (vagy ahogyan régen hívták őket, vogulok és osztjákok) is ehhez a kultúrkörhöz tartoznak. Nyugat-Szibériában, hazánknál hatszor nagyobb területen mintegy 40.000-en élnek.

Ezeket a békés népeket a rideg északi tájakon évszázadokig senki sem háborgatta, csak magukon múlt a boldogulásuk és azon, milyen a viszonyuk a természet erőivel. Az utóbbi fél évezredben viszont egyre erősebben érezték az oroszok jelenlétét. Előbb csak az adószedők érték el őket, aztán a hittérítők és a kereskedők, majd a kommunista agitátorok. A 20. század második felétől kezdve pedig a gyors iparosodás jegyében vendégmunkások százezrei érkeztek a területre, velük együtt a környezetszennyezés, aminek következtében rohamosan csökkennek a hagyományos életmód esélyei.

Szintén az északi réntartó kultúra hordozói, de szibériai rokonaiknál valamivel jobb helyzetben vannak a Skandinávia északi peremét benépesítő lappok, vagy ahogyan maguk hívják magukat, a számik. Összesen mintegy 35.000-en beszélnek számiul négy ország, Norvégia, Svédország, Finnország és Oroszország északi peremén. A skandináv államokban széles körű autonómiát élveznek, anyanyelvű oktatásuk, kulturális intézményeik jól működnek, széttagoltságuk miatt mégis fenyegeti őket az asszimiláció.

A második csoportba a permi és a volgai népek tartoznak, akik az Urál hegység európai oldalán, letelepedett, földművelő kultúra képviselői. Legészakabbra élő csoportjuk, a komik (zürjének) biztosítják a kapcsolatot a szubarktikus, félnomád kultúrával, hiszen az északi komik eltanulták a réntartás fortélyait a nyenyecektől, a délebbiek viszont az udmurtokkal (votjákokkal), marikkal (cseremiszekkel) és a mordvinokkal együtt elsősorban földművelők. A Volga–Káma–Oka vidékén évszázadok óta török népekkel, volgai bolgárokkal, csuvasokkal, tatárokkal, baskírokkal élnek együtt, kultúrájuk is nagymértékben keveredett. A mari és az udmurt dalok négysoros strofikus szerkezete török közvetítéssel déli hatást mutat. Valószínűleg a magyar népdalok szerkezete is erre a hatásra alakult ki. A 13. században az ő fejük fölött is elzúgott a „rabló mongol nyila”, a rabigát viszont nem a töröktől, hanem a tatártól vették vállukra. A Kazanyi Tatár Kánság eleste után (1552) az orosz birodalom részévé vált ez a vidék is, s ettől fogva egyre erősebb volt az orosz kulturális hatás. Ez a négy legnagyobb oroszországi finnugor nép. Lélekszámuk félmillió körüli vagy annál nagyobb, az Orosz Föderáción belül nevüket hordozó köztársaságaik vannak, bár mindegyikben jelentősen nagyobb az orosz nyelvű lakosság aránya. Az anyanyelvű oktatás, sajtó, irodalom és egyéb kultúra gyakorlása korlátozott módon lehetséges ugyan, de az orosz nyelv mellett a legtöbbször háttérbe szorul.

A harmadik kultúrkörbe a Balti-tenger vonzáskörében élő rokon népeink tartoznak. Közülük az önálló állammal rendelkező finnek és észtek a legismertebbek. A finnek ötmillió, az észtek egymillió főt számlálnak. Az utóbbi kétszáz évben mindkét nép európai szintű civilizációt, nemzeti nyelvű kultúrát hozott létre, kivívták függetlenségüket, az észtek a 20. században kétszer is. Tőlük keletre, Oroszországban élnek a karjalaiak, izsórok, vepszék meg nyelvükben az észtekhez közelebb álló vótok, utóbbiak alig néhány tucatnyian. Legdélebbre a lívek élnek a mai Lettország területén, néhány tengerparti halászfaluban.

Ezek a népek mindnyájan megtapasztalták, hogy mit jelent Kelet és Nyugat határán, nagyhatalmak szorításában, állandó háborúságban élni. A középkorban az észt és a lív földekre a német lovagrend vetett szemet, az északabbi területek a svéd–orosz háborúk színhelyévé váltak. Itt húzódik a keleti és a nyugati típusú kereszténység határa is. A nyugati hatás alatt lévő finnek, észtek és lívek többsége előbb a katolikus vallást vette fel, majd a 16. században egységesen evangélikus hitre tért, az orosz befolyás alatt álló többi nép görögkeleti (pravoszláv) vallású.

A Balti-tenger táplálékot és távlatokat is nyújtott. A tengerparti hajósok egész Európával kapcsolatban álltak, a sűrű erdők lakói azonban sokáig mentesek voltak az idegen hatásoktól. Irtásos földműveléssel tették lakhatóbbá vidéküket, de gyakran sújtotta őket éhínség, járványoktól és háborúságoktól szenvedtek. A karjalai falvakban élt legtovább az balti-finn epikus szóbeli hagyomány, melyet összegyűjtve Elias Lönnrot a 19. század közepén létrehozta a Kalevalát, a finnek nemzeti eposzát. A finnek önbecsülésére olyan pozitív hatással volt ez a mű, hogy az általa elindított szellemi fellendülés utóbb a függetlenség kivívásához vezetett.

A negyedik a közép-európai kultúrkör, melynek mi, magyarok vagyunk részesei. Mi jutottunk a legnyugatabbra, s kultúránk magán viseli az évszázados vándorlás és a Kárpát-medencei 1100 év nyomát. Vándorlásaink során különböző iráni és török népekkel kerültünk kapcsolatba, s a sztyeppei népek harcmodorán kívül elsajátítottuk a gabona-, a szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint az állattenyésztés alapjait is. Még a honfoglalás előtt érintkezésbe léptünk szláv népekkel is, az új hazában pedig csak erősödött a szláv és a germán hatás – ezenkívül bizonyára az itt talált frankok, bajorok, avarok is nyomot hagytak a magyar kultúrán ugyanúgy, ahogyan a nálunk letelepedett kabarok, kunok, besenyők, jászok, majd később a németek, szlovákok, szerbek, cigányok és zsidók. Tipikus közép-európai nép lett a magyar, mely leginkább nyelvében őrzi finnugor múltját. Viszont mivel magunkban többen vagyunk, mint az összes uráli nép együttvéve, felelősségünk is ezzel arányos.

 

Az orosz medve ölelésében 

A magyar történelem és a Habsburg-ház kapcsolatát szokás a „sasnak körme között” képpel jellemezni. Ezt a képet kölcsönözve mondhatjuk nyelvrokonainkról, hogy ők medvekarmok közé kerültek, sorsukat az orosz medve hol lazább, hol szorosabb ölelése határozza meg. A finnugor területek gyarmatosítása több mint ezer éve tartó folyamat.

A keleti szláv törzsek a Kr. u. 6. században még főként a Dnyeper és a Dnyeszter vidékén éltek. A 8–9. században kezdtek észak-északkelet felé vándorolni, és lassan benyomultak a finnugorok lakta területekre. Ebben az időben a fentebb említett kultúrkörök még nem különültek el egymástól. A Balti-tengertől az Urálig és a Középső-Volga vidékéig terjedő erdőket és mocsarakat ritkásan ugyan, de folyamatosan belakták az akkor még egymással kapcsolatban lévő finnugor törzsek. Ezt az egységet zavarta meg a szlávok betelepülése. A finnugor–szláv határvidéken, a Volhov folyó partján az északról érkező skandináv vikingek várost alapítottak, amelyet a szlávok Novgorodnak, azaz Újvárosnak hívtak. A skandináv hódítókat varjág és rusz néven is emlegetik, s az általuk alapított államot is róluk nevezték el. Ezt a Rusz nevet örökölte a keleti szláv törzsekből létrejött kijevi államalakulat, majd az egységesülő nép is: rusz-szkij, azaz orosz. Figyelemreméltó, hogy a finnek ezt a népnevet a svédekre alkalmazzák: Svédország finnül Ruotsi.

A novgorodi fejedelemségben a szlávok és a csúdoknak nevezett balti-finnek (vótok, vepszék, karjalaiak) még egyenrangú félként vettek részt.  A városállam igyekezett hamarosan ellenőrzése alá vonni az északi területeket, azaz a balti-finn és a komi vidékeket, sőt az Urálon túlra is elkalandozott. A skandináv uralkodók néhányszáz év alatt elszlávosodtak, s a 14. században Novgorod már a svéd király ellen harcolt. Novgorod északnyugati határát először 1323-ban húzták meg, ez akkor Karjalát osztotta ketté. Karjala ezután még tizenkétszer vált hadszíntérré, előbb a svéd–orosz, majd a finn–szovjet harcok színterévé, s határait kilenc alkalommal rajzolták át.

A Felső-Volga és a Felső-Oka vidéke, a mai Jaroszlavl és Rosztov környéke  eredetileg szintén finnugorok lakta terület volt, a merják hazája, akik nyelvileg a marikhoz álltak közel. Néhány száz év alatt azonban a beköltözött szláv törzsek asszimilálták őket. Ez lett a sorsa a délebbre lakó muroma népnek is, amely talán a mordvinok egy csoportja volt. Nyelvüket elfelejtették, de emlékük fennmaradt a terület helyneveiben. A Moszk-va folyó nevében például a magyar mos és a víz szavak rokonnyelvi megfelelőit lehet megtalálni. A víz komiul is va, s Komiföldön számos -va utótagú folyó van, pl. Kol-va ’hal+víz’. A Moszkva folyó adta a partján épült városnak a nevét. A moszkvai fejedelem egyesítette később az orosz fejedelemségeket, így vált a város a birodalom fővárosává.

Az első orosz fejedelemségektől, Moszkvától, Vlagyimirtól, Szuzdaltól délre, a Középső Volga vidékén marik, mordvinok, bolgár-törökök éltek. Ezen területek meghódítása céljából alapították az oroszok a 13. században a Volga és az Oka összefolyásánál Nyizsnyij Novgorod (Alsó-Újváros) városát. Az uralmat azonban még évszázadokig nem tudták megszerezni. Az előrenyomulást a 13–14. században a mongol invázió akasztotta meg. Az Arany Horda romjain a 15. század végén a tatárok hoztak létre erős központosított hatalmat, melynek Kazany volt a központja. A kazanyi tatár kánság súlyos harcok után végül 1552-ben, Rettegett Iván orosz cár uralkodása idején esett el. Az orosz uralom az őslakosok számára az adóterhek növekedését és a hittérítők zaklatását jelentette. Gyakoriak voltak a felkelések, parasztlázadások és a megtorlások, az emberek ezrével váltak földönfutóvá. Megkezdődött a korábban egy tömbben lakó népek szétszóródása.

Az obi-ugorok és a szamojédok kerültek legkésőbb orosz uralom alá. Szibéria meghódítása Jermak kozák 1584-es hadjáratával kezdődött, s 1638-ban az oroszok már a Felső-Jenyiszej partján, déli szamojéd területen alapítottak helyőrséget Krasznojarszk néven.

 

Oroszországból Oroszországba  – via Szovjetunió

A cári Oroszországban a nemorosz (inorogyec ’másfajtájú’) lakosság különös helyzetben volt. Szabad parasztok lévén könnyebb volt a sorsuk, mint az orosz jobbágyoké, viszont tilos volt nekik iparral és kereskedelemmel foglalkozniuk, így a felemelkedés útja zárva volt előttük. A 18. század elején Nagy Péter cár jelentősen megnövelte országát: elhódította Svédországtól az észt, karjalai és ingermanlandi területeket, s 1703-ban a Néva torkolatánál fővárost kezdett építeni. Szentpétervár léte az addig viszonylag nyugodt balti-finnek lakta vidéken az asszimiláció rohamos előrehaladását jelentette. Nagy Péter egyébként is sokat ártott a nemzetiségeknek: nála a modernizáció központosítást és oroszosítást jelentett. Száz év múlva, amikor a 19. század elején Finnország is perszonálunióra lépett Oroszországgal, a finnugor nyelvű népek közül egyedül a magyarok nem tartoztak az orosz birodalomhoz.

A keresztény térítés Komiföldön volt a leghatásosabb, ahol Permi Szent István már a 14. században az anyanyelvükön hirdette az igét a zürjéneknek. Igaz, hogy az általa létrehozott zürjén ábécé, az abur írás később feledésbe merült. A többi területen még a 19. században is élt az animista hit, s ezt utóbb a szovjet korszak ateista térítése sem tudta megtörni. A keleti finnugorok számára a 19. században nyílt meg az anyanyelvű műveltség lehetősége. Ennek egyik központja az 1872-ben alapított kazanyi tanítóképző volt, ahol a Volga-vidéki finnugor és török népek fiai tanultak, részben saját anyanyelvükön. Belőlük lett az egyes népek első értelmiségi nemzedéke, akik az 1917. évi februári polgári forradalom után hatalmas lelkesedéssel láttak a nemzeti kulturális és önkormányzati intézményrendszer kialakításához. Még az októberi bolsevik hatalomátvétel után is folytatódhattak a nemzeti mozgalmak egy ideig. Az 1920-as években sorra alakultak az autonóm köztársaságok és autonóm területek, melyek határain belül a nemzetiségek bizonyos jogokat élveztek. A kommunista diktatúra közben az élet minden területére kiterjedt, és ez véráldozatokkal is járt. A polgárháborút követő kötelező terménybeszolgáltatás miatt éhínség fenyegetett, ami miatt 1920–21-ben addig soha nem látott méretű parasztfelkelés söpört végig Szovjet-Oroszországon, melyet a bolsevikok kegyetlenül vérbe fojtottak. Tambov tartományban például, ahol jelentős számú mordvin lakosság is élt, a felkelők ellen mérges gázokat vetettek be, s a velük szimpatizálókat családostul kivégezték. A húszas évek végén kezdték a kolhozokat szervezni, ami szintén véráldozatokkal járt.

A harmincas évektől kezdve a nemzeti törekvéseket egyre rosszabb szemmel nézte a szovjet vezetés. A titkosszolgálat minden nem orosz nyelvű megnyilatkozást az államrend elleni támadásnak vélt. Már a húszas évek elején kimondták, hogy a finnugor nyelvrokonságot a burzsoá áltudomány találta ki, a finnugor népek közti szolidaritás pedig szovjetellenes mozgalom. Karjalában betiltották a finn irodalmi nyelvet mint az imperialista Finnország nyelvét. 1932-ben a szovjet titkosszolgálat nagyarányú összeesküvést vélt felfedezni, melynek a célja az oroszországi finnugor területeknek Finnországhoz csatolása lett volna. A vádnak természetesen nem volt semmi alapja, de arra alkalmas volt, hogy lefejezze a finnugor népek értelmiségét. Írók, költők, orvosok, művészek, tanítók kerültek bitófára, börtönbe vagy kényszermunkatáborba. Így pusztult el Gerd Kuzebaj (1898–1937), az udmurt irodalom megteremtője, Szergej Csavajn (1888–1937), a marik nemzeti írója és sok ezren mások. Az addig kiadott könyveket elégették, a latin betűs írásrendszereket cirill betűsre kellett változtatni.

Szibériában némi késéssel, de minden ugyanígy történt. A rénpásztorokat kulákoknak nyilvánítva gyűjtötték be, a sámánokat internálták. A kazimi hantik teljes férfilakosságát 1933-ban végezték ki. A gyerekeket bentlakásos iskolákban idegenítették el hagyományaiktól, nyelvüktől, családjuktól.

Akik a sztálini terrort túlélték, azokat a második világháború viharai tizedelték meg. Az ötvenes években a „perspektíva nélküli falvak” felszámolása címén nagyarányú falurombolás indult meg, ami megszüntette az aprófalvas vidékeket, és központi ellenőrzés alá vont, kevert lakosságú településeket hozott létre. A vidéki lakosság ugyanakkor röghöz volt kötve: a falusiaknak még a hetvenes években sem volt személyi igazolványuk, s enélkül még az országon belül sem utazhattak szabadon. Ez egyaránt sújtotta az orosz és a nem orosz lakosságot.

Az 1980-as évek végén, Gorbacsov engedékenységének következményeként országszerte erősödtek a nemzeti mozgalmak. 1991-ben Észtország kinyilvánította függetlenségét, ezzel megkezdődött a Szovjetunió felbomlása. A nemzetiségi területeken sorra alakultak a kulturális és érdekvédelmi szervezetek. A gazdasági átalakulás haszonélvezői a hatalom korábbi birtokosai lettek, a köznép körében az új világ csak bizonytalanságot, munkanélküliséget, kilátástalanságot okozott. A nagyorosz sovinizmus a kommunizmus bukása után is tovább él, sőt erősödik. Ezen a helyzeten próbál enyhíteni a Finnugor Népek Világkongresszusa, mely első küldöttgyűlését Sziktivkarban, Komiföld fővárosában tartotta, 1992-ben. Az elkövetkezendő évtizedek megmutatják, van-e jövője a finnugor népeknek az orosz medve karjaiban – vagy talán karmaiban.

 

A tudás kötelez

Fentebb utaltam rá, hogy nekünk, magyaroknak számarányunkból következően többet kell tennünk kisebb nyelvrokonainkért, mint másoknak. Azért is terhel minket nagyobb felelősség, mint másokat, mert – a finnek mellett – mi tudunk róluk a legtöbbet. A nyelvhasonlítás tudományos módszereinek kidolgozói is magyarok voltak. Sajnovics János tordasi születésű csillagász és Gyarmathi Sámuel kolozsvári orvosdoktor (akkoriban a tudósok még polihisztorok voltak, nem egy szűk területre specializálódtak) 1770-ben és 1799-ben megjelent munkáikban alkalmazták először a nyelvhasonlításnak azt a módját, mely a szóegyezéseken kívül a nyelvtani elemek hasonlóságán is alapuló rokonságot igyekszik kutatni. Ezzel ők a finnugor nyelvek azonos eredetét bizonyították be. A komparatisztika tudományát tehát a finnugor nyelvek összehasonlításával magyar tudósok alkották meg. A dán Rasmus Rask majd húsz évvel később, 1818-ban jelentette meg azt a művét, melynek révén őt az összehasonlító indoeurópai nyelvészet megalapítójaként tartják számon.

Az indoeurópai összehasonlító nyelvészet gyors fejlődését az segítette elő, hogy több ezer éves latin, görög és szanszkrit nyelvemlékek alapján következtethettek a korábbi nyelvállapotokra. A finnugor nyelveknek nincsenek ilyen régi emlékeik (a legrégebbi finnugor nyelvű írott szöveg a mi Halotti Beszédünk 1190 körülről), ezért csak a mai nyelvek összehasonlításával lehet nyelvtörténeti következtetéseket levonni.

A 19. század közepén nagyon kevés megbízható adat állt rendelkezésre az oroszországi kisebb finnugor nyelveket illetően, ezért a tudomány egyik fő feladata a nyelvi anyag gyűjtése volt. A magyar Reguly Antal és a finn M. A. Castrén nyitotta meg a viszontagságos nyelvi gyűjtőutakon egészségüket kockára tevő fiatal kutatók sorát, s követte őket számos nyelvész és etnográfus. A jól szervezett nyelvi gyűjtőmunkában különösen a finnek jeleskedtek, miután 1883-ban Otto Donner létrehozta a helsinki székhelyű Finnugor Társaságot. A társaság a 19–20. század fordulóján számos gyűjtőutat finanszírozott, s azóta több száz kötetben adta ki a gyűjtések eredményét. Azonkívül, hogy a gyűjtők anyagot szolgáltattak a nyelvtudomány számára, ismereteikkel gyarapították az egyetemes tudományt, maguk is elköteleződtek, s érdeklődésükkel e népek nemzeti tudatát is erősítették. Egy orosz etnográfustól hallottam, hogy az 1990-es évek elején a szibériai népek közül azért az obi-ugorok hozták létre elsőként nemzeti szervezeteiket, mert a magyarok és a finnek százötven év óta folytatódó érdeklődése erősítette bennük azt a tudatot, hogy értékes szellemi kincs birtokosai, és tartoznak valakihez. Ilyen következetes kutatómunka a többi szibériai nép körében nem folyt.

A 19. században – éppen az ismeretek hiányos volta miatt – még nem voltak véglegesen tisztázva a nyelvek közti rokoni viszonyok. Budenz József – akit azzal vádolnak, hogy a Habsburg-ház kívánságára keresett „halszagú atyafiakat” a magyaroknak – amikor Magyarországra jött, még úgy vélte, hogy a magyar a finnugor és a török nyelvek között foglal helyet, közelebb a törökhöz. A 19. század első felében még azonos nyelvcsaládba tartozónak vélték a török, mongol, mandzsu-tunguz és finnugor nyelveket, ezt altajinak nevezték. Ezért lett a pesti egyetemen 1872-ben alapított, a magyar nyelv eredetével foglalkozó egyetemi katedra neve Altaji Összehasonlító Nyelvészeti Tanszék. Amikor Budenz később megismerkedett Regulynak a Volga-vidéki csuvas, cseremisz és mordvin gyűjtésével (Budenz feladata volt, hogy kiadja a Reguly-hagyatéknak ezt a részét), egyre inkább meggyőződött arról, hogy a magyar nyelv genetikailag a finnugor (ahogyan ő nevezte: ugor) nyelvcsalád tagja. Az ún. ugor–török háború eldőltével – mely tudományos vitában bebizonyosodott, hogy a török eredetű szavak a magyarban jövevény elemek, az ősi szókincs viszont finnugor – az altaji elnevezés a török–mongol–mandzsu-tunguz csoport jelölésére honosodott meg, és aki a két nyelvcsalád viszonyával foglalkozik, az urál-altaji nyelvhasonlítást végez.

A finnugrisztika tehát azon magyar nemzeti tudomány, mely születése óta egyben nemzetközi tudomány is, s melyben vezető szerep jutott a magyaroknak. Helyesen ismerte ezt fel Toldi Ferenc, amikor 1841-ben így indokolta az Akadémia előtt Reguly útjának támogatását: „Nekünk nincsenek tengereink, ’s tengeren túli gyarmataink, melyekre tudományos expeditiókat küldhessünk, ’s az egyetemes tudományosság körét tágíthassuk; nincs sem éjszaki, sem déli földsarkunk, melly körül felfedezőinket utaztassuk, hogy bámulásra és tiszteletre bírjuk a népeket irántunk. Eredetünk ’s nyelvrokonaink az a sarok, mely körül tehetünk és csak mi tehetünk felfedezéseket. ’s ha mindent nem akarunk idegenektől várni – ’s várni siker nélkül – tennünk kell is” (Idézi Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk: 524. l.).

A Reguly Antal és M. A. Castrén által meglátogatott népek egy része már elveszítette anyanyelvét. A Szaján hegységben már nem beszélik a szamojéd nyelveket, s valószínűleg senki sem beszél már hantiul az Irtis és a Demjanka folyó vidékén, sem manysiul a Tavda és a Pelim völgyében, így ezek a nyelvjárások is kihaltaknak tekinthetők. A 19. századi kutatók áldozata nélkül szegényebb lenne az emberiség, mert kevesebbet tudnánk ezekről a népekről. A kamassz nyelv kihalásának pontos évszámát is tudjuk: utolsó beszélője, Klavgyija Plotnyikova 1989-ben halt meg. Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy kivel beszél az anyanyelvén, így válaszolt: Istennel és a tehenemmel. Ő is ismerte annak az éneknek a változatát, mely nemcsak a kamassz, hanem minden kihalófélben lévő népnek a siratója lehet. Ezt a kamassz sirámot a már említett Otto Donner fia, Kai Donner jegyezte fel a Szaján hegységben a 20. század elején. A világ tudományossága akkor szerzett róla tudomást, amikor Lotz János, a New York-i Columbia Egyetem magyar származású professzora megírta róla azóta klasszikussá vált elemzését (magyarul a Szonettkoszorú a nyelvről című tanulmánykötetében jelent meg 1976-ban). H. Kiss Judit műfordítása mellett több költő megpróbálkozott a magyarra ültetésével, népköltészeti antológiák kedvelt, sokat idézett darabja lett. Így válik a kis létszámú finnugor népek kultúrája is a világörökség részévé. Rangos költők, műfordítók ültették-ültetik át költészeti remekeiket magyarra Képes Gézától Weöres Sándoron, Bede Annán, Ágh Istvánon és Tandori Dezsőn keresztül Bella Istvánig. Magyar közvetítéssel aztán más nyelvekre is könnyebben lefordíthatók e művek.

Amíg nyelvrokonainknak nem lesznek saját szószólóik, addig a mi közvetítésünkkel ismeri meg őket a világ. E népek elsősorban azzal gazdagítják az emberiség kultúráját, hogy léteznek, és biztosítják a kultúra sokféleségét. Ez már önmagában is nagy teljesítmény, ha arra gondolunk, hogy hány nép tűnt el szinte nyomtalanul azóta, hogy felbomlott a finnugor alapnyelv. A finnugor népek többsége viszont fennmaradt, őrzi nyelvét, s olyan gazdag szóbeli hagyományt tudhat magáénak, mely méltó a világ csodálatára. Ez mindnyájukra jellemző, csak példaként említek néhány jelenséget: a mari népdaloknak a végsőkig kikristályosodott szerkezetét, a mordvin balladák drámaiságát, az obi-ugor epikus hagyományoknak a Kalevalával vetekedő gazdagságát. S talán nincs messze az az idő, amikor az önmaga szennyébe fulladó világ felfigyel nyelvrokonainkra, akik az iparosodó világban is hűségesek maradtak természetközeli életmódjukhoz, a minden élőt és élettelent tiszteletben tartó hitükhöz.

 

Vissza

Kezdőlap