T. H. Ilves észt elnök beszéde a megnyitón
Kedves rokonok és barátok!
Először egy képzeletbeli utazásra hívlak benneteket innen Lahtiból a Finn-öblön át Észtország délkeleti csücskébe. Ott található a százötven lakosú Obinitsa falu. Ennek ellenére ez a régi szetu falu tavaly sok millió finnugor kulturális fővárosa volt. Megmutatták, hogyan lehet a kicsi is nagy.
A szetuk nagy része Észtországban él, mintegy tízezren vannak. Az ő odaadásuk és belső erejük útmutató lehet mindannyiunk számára, amelyik megmutatja hogyan lehet életben tartani saját ősi kultúránkat, hogy az átvészelje a nehéz időket és az elkerülhetetlen változásokat is. Ebben saját elszántságuk mellett az észt állam megértése és támogatása is segíti őket.
Ha egy kicsit délebbre megyünk, látjuk hogyan éled fel és tér vissza a halál torkából a lív kultúra a rokon népek és a lett állam segítségével.
Személyes tapasztalatom van arról, hogyan lehet megőrizni népünk nyelvét és kultúráját akkor is, ha el kell hagynunk hazánkat. Családom a szovjet megszállás elől nyugatra menekült, hol sorstársainkkal együtt őriztük és életben tartottuk népünk kultúráját. Ugyanez zajlott még lenyűgözőbb formában a megszállt Észtországban. Az észtek az idegen hatalom elnyomása és a kedvezőtlen körülmények ellenére megőrizték és fejlesztették nyelvüket és kultúrájukat.
Amiről beszélnünk kell, az a finnugor világ megmaradása és fejlődése. Ez sokkal több, mint a népi kultúra összegyűjtése és megőrzése. Ez a nagyobb népek támogatása, segítsége és bizalma, ami a kicsik növekedését is elősegíti.
A mai globális faluban, ahogy az egész világra kiterjedő információs társadalmat nevezni szokták, jól tudjuk, hogy a nyitottság és a nemzetköziség ellentéteként mindenütt erősödik a lokálpatriotizmus, az államnál kisebb társadalmi csoportok identitása és a független kollektív lelkiismeret.
És ebben mutatkozik meg a szabad világ ereje. Egy szabad és demokratikus társadalom támogatja a kis és alternatív kultúrák megőrzése szempontjából fontos kezdeményezéseket. Támogatja a kis népek sajátos jellegének megőrzését.
Legyünk tehát itt, magunk között őszinték. Fejezzük ki aggodalmunkat az oroszországi finnugor népek létszámának és az ezeken a nyelveken beszélők számának csökkenése miatt. Ezzel saját identitásunk miatt is aggódunk, hiszen az sokkal szegényebb lenne az említett népek nélkül.
Micsoda tátongó üresség keletkezne, ha kidobnánk kultúránkból Lennart Meri filmjeit, Veljo Tormis zenéjét vagy Kaljo Põllu grafikáit. És ezek mind az oroszországi finnugorok kultúrájából táplálkoznak.
Amikor ezeket a népeket támogatjuk, magunkat támogatjuk, saját kultúránkat és nyelvünket. Egyúttal az egész világ kulturális gazdagságát és változatosságát.
A kis finnugor és szamojéd népeknek szükségük van a nagyobbak védelmére és támogatására. A vótot és az enyec nyelvet már csak néhány tucat ember beszéli, az izsórt és a nganaszánt néhány száz. Ők az egyetlenek és az utolsók, akik mindannyiunk közös kincsét jelentik. Az egész emberiség tulajdonát, aminek különleges figyelemre van szüksége. Megszoktuk, hogy védjük a veszélyeztetett állatokat és növényeket. Vörös könyvekben soroljuk fel, törvényi előírásokkal és radikális módszerekkel oltalmazzuk őket. A nyelvek kihalására, amelynek hátterében a nyersanyagok megszerzése, valaint a kis néptöredékek és a nagyipar közti konfliktus áll, azonban úgy tekintünk, mint természetes folyamatra.
Már harminc évvel ezelőtt is aggasztó volt, hogy a szibériai olajmezők havát vörösre festette az őshonos népek szenvedése. Ebben az évezredben ez nem lehet normális jelenség, amelybe csöndesen és közömbösen belenyugszunk. Senkinek a gazdasági haszna nem lehet fontosabb, mint a nyelvek és kultúrák megsemmisülése, hiszen ezzel mindnyájunkból megsemmisül egy rész. Ugyanúgy szegényedünk, ahogy az egész emberiség.
Az ENSz őshonos népek fóruma és annak észt tagja mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt elkerüljük. Hiszen a saját állammal rendelkező finnugor népeknek kötelessége támogatni a kisebb rokon népeket. Ezért is örülök a finnugor falvak fórumának létrehozására irányuló kezdeményezésnek, hiszen ez elősegíti az együttműködést.
Örömmel mondom el, hogy Tarmo Soomeri az Észt Tudományos Akadémia elnöke felvetette, úgy segítenék az oroszul író finnugor nyelvészeket eredményeik közzétételében, hogy írásaikat lefordíttatják angolra és megjelentetik a Linguistica Uralica c. folyóiratban. Ehhez természetesen szükség van az országaink közötti együttműködésre.
Ha tekintetünket a finnugor világra irányítjuk, látnunk kell az együttműködésből kisugárzó erőt, hiszen csak együtt vagyunk képesek valamit elérni. A reménytelenség soha nem segít, túl kell lépni rajta.
Gondoljunk az észtek és a finnek sorsára. Ez a két finnugor állam szorgalmasan készül a nagy ünnepre, a függetlenség megszerzésének száz éves évfordulójára. Ez a tény bizonyára megérdemli az egész finnugor világ figyelmét.
Az észt történelem azt mutatja, hogy az észt nemzeti ébredés vidéken kezdődött, de az eszme elterjedéséhez szükség volt a városi értelmiség és a vállakozók részvételére, elköteleződésére és vezető szerepére. Bár az észtek néha még ma is „vidéki népnek” (észtül maarahvas tulajdonképpen ’vidéki, falusi nép, a föld népe’ A ford.) nevezik magukat, függetlenségünk kulcsát már száz évvel ezelőtt is városok jelentették, és jelentik azóta is.
A városokhoz gyakran társul a kozmopolitizmus. A városokban virágzik a különbözőség. A városokban a világpolgárok határok és nemzetek nélküli világról beszélnek. Ennek ellenére soha nem volt elég és a jövőben sem lesz az, hogy egy nép életerős és őrzi az ősi értékeket, de városait idegeneknek, idegen nyelveknek és mentalitásnak engedi át.
Az észtek ezt már több mint száz évvel ezelőtt megértették, kezükbe vették a városi önkormányzatokat, és a nemzeti szellemű értelmiség hamarosan megalapította a különböző kulturális, gazdasági, majd végül a politikai intézményeket, amelyek egy évtizeddel később a köztársaság alapjait képezték.
Mindazt, ami vidéken született megbecsülték, de bankot, színházat, hajózási társaságot, politikai pártot nem lehetett volna létre hozni néhány tucat lakosú távoli falvakban.
A városiasodást nem lehet és nem szabad az ősi szokások és kultúra elutasításának, vagy saját nemzetünk elárulásának tartani. Lehetőségnek kell tekinteni kultúránk fejlesztésére és népünk megőrzésére.
Beszéljünk most a barátokról.
A szovjet megszállás után Észtország elvesztette külföldi nagykövetségeit. Voltak természetesen lelkiismeretes nagyköveteink, akik folytatták a szabadságát vesztett nép képviseletét, és akiket Észtország képviselőinek tekintettek. Természetesen más fajta követségekre is szükségünk volt a megszállás évtizedeiben a szabad világ számos országában és városában. Az észt menekültek egyesületei, szövetségei, és a terület nélküli állam intézményei tartották fenn a jogfolytonosságot és lehetővé tették a megszállást el nem ismerő politika folytatását.
Nem jutott mindenhová elegendő észt, és például itt Finnországban nem élt észt menekültközösség. A követség mégis megszületett, mert a barátok segítettek. Úgy gondolom itt Finnországban írták az újjászületés előtti észt diplomácia történetének legfényesebb lapjait. Nem hivatalos, önkéntes diplomatákként finn testvéreink tevékenykedtek. Az észt kulturális képviseletként indult Tuglas Társaság (Friedebert Tuglas észt író, 1886–1971. A ford.) a Szovjetunió felbomlásának zavaros időszakában egyre inkább Észtország politikai képviseletévé vált. Ez akkor érte el tetőpontját, amikor 1991 augusztusának forró napjaiban Lennart Meri külügyminiszter a Tuglas Társaság helyiségeiben rendezte be főhadiszállását.
Nem sokkal több mint száz nap múlva a 107 éves Észt Nemzeti Múzeum megnyitja Tartuban nagyszerű új otthonát, első valódi otthonát. A múzeum hagyományos feladatai közé tartozott a rokon népek kulturális anyagának gyűjtése, megőrzése és kutatása is. Ez most magasabb szintre kerül, mert a finnugor népeket bemutató állandó kiállítás 1100 négyzetméteres lesz, vagyis csak nem sokkal kisebb, mint a helsinki észt nagykövetség épülete.
Ez a kiállítás egy horgony, amely körül hullámzik a finnugor népek élete. Mondhatjuk úgy is, Tartuban megszületőben van minden kis finnugor nép követsége.
Az őshonos népeknek nem kell tartaniuk kultúrájuk és történelmük ápolásától. Éppen ellenkezőleg, a maga nemében egyedülálló különbözőségük érték, büszkeségük tárgya, mindnyájunk közös kincse.
Kedves rokonok, értsük meg és használjuk ki, hogy minden finnugor nép fenntarható fejlődésének gerince hosszú távon is a barátság szilárd hálója. Ápoljuk és fejlesszük, hogy kicsi, de erős családfánk örökké zöldelljen.
Finnből fordította Csúcs Sándor