Somlai Marcell: Ösztöndíj Észtországban ̶ A hely, ahol egy szemeszter kevés
Ösztöndíj Észtországban ̶ A hely, ahol egy szemeszter kevés
Észtország messzi, északi föld. Képzeletbeli szemeink elé erdeifenyő-tenger terül, amit egy fából épült kilátóból szemlélünk, mely éppen csak a fenyves lombkoronaszintje fölé emeli szemmagasságunkat. A szellő fenyőgyantaillattal telt, mi pedig házi készítésű vörösáfonya-levet kortyolgatunk, mely savanykás, de még inkább kesernyés, hasonlót sosem ittunk otthon. Tudjuk, hogy most pont olyan benyomások érnek bennünket, mint az ittenieket, távoli nyelvrokonainkat, mikor a meleg baltikumi nyárban tesznek egy erdei sétát. Számukra ez természetes, mi azonban lenyűgözve állunk és igyekszünk begyűjteni a természet illatait, szemünkkel a látóhatárt fürkészve. Micsoda sík vidék, mégis milyen változatos: patakvölgy alattunk, tavak, tőzeglápok a láthatáron. Ha épp a megfelelő helyen lévő kilátót másszuk meg, akkor hatalmas tavakat is megpillanthatunk.
Somlai Marcell vagyok. Legelőször 2007-ben jártam Észtországban, még gimnazistaként, egy tájfutó versenyen vettem részt. Ez a verseny természet közeli, hiszen árkon-bokron át kell verekednünk magunkat, hogy a megfelelő jelzőpontnál igazoljuk ott jártunkat, és a lehető leggyorsabban a következőhöz érjünk. Így az imént leírt hatások még intenzívebben érik az embert – gondoljunk itt arra, mennyire más a verseny végén, teljesen kitikkadva hatalmasakat kortyolni a vörösáfonya-léből, mint csak úgy, egyébként belekóstolni! A verseny egy délnyugat-észtországi helyszínen zajlott, ahol a tengerpartnak vannak homokos, hosszan elterülő fövenyes, de kőcsipkés, pártíz méternyi félszigetekkel tűzdelt részei is, a part mögötti homokturzáson pedig nem túl sűrű erdeifenyő-erdő susog. Észtország elsőre megnyert magának.
Megtérésemet Északhoz azonban még korábban kell keresnünk. Még gyerek voltam, mikor először kapcsolatba kerültem balti finn nyelvrokonaink kultúrájával – nyolcéves koromban szüleim elvittek magukkal egy finn zenekar fellépésére, egy Värttinä-koncertre a Margitszigetre. Ekkor határoztam el, hogy finnül mindenképpen megtanulok, ha nagy leszek, mert ilyen szép és különleges nyelvet sosem hallottam korábban. A hír, hogy ez a nyelv, mely engem annyira magával ragadott, a mi nyelvünkkel rokon, hihetetlen büszkeséggel töltött el. Nem mások nyelveinek rokona, hanem a miénké! Mikor felvettek az egyetemre, a tervem módosult, észtül kezdtem el tanulni, nem kis részt azért, mert Észtországot már ismertem, illetve, mert a finn órán nem volt már több hely. De ezt egyáltalán nem bánom. Az észt csak kicsit másabb, ráadásul sokkal „szabályozatlanabb” nyelv, ha úgy tetszik, archaikusabb, mivel máshogy „élte meg” saját nyelvújító korát, mint a finn. Ebből kifolyólag jóval több kivétel, rendhagyó paradigma található benne. Ma úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy az észt mellett köteleztem el magam – mondják is, hogy aki mindkét nyelvet szeretné bírni, annak javasolt az észttel kezdeni.
Mindezt abból az apropóból kellett, hogy leírjam, mert idén immár harmadszor adódott lehetőségem arra, hogy eljussak ide, és másodszor arra, hogy itt tanulhassak. Mostani, friss utamról szeretnék megosztani egy rövid beszámolót, hogy kedvet csináljak azoknak, akik még nem jártak itt, és hogy elmondhassam, mennyivel gazdagabb az élete annak, aki elmondhatja, hogy tartui diák is volt.
Ezúttal Erasmus-ösztöndíjamat töltöttem a Tartui Egyetemen, hogy észt szakosként észtül vegyek a másik szakomhoz, az alkalmazott nyelvészethez kapcsolódó órákat. Korábban, négy és fél évvel ezelőtt egy intenzív nyelvi kurzuson vettem részt ugyanitt, és a köztes időben a megismert észt barátokkal gyakorolva a szerzett nyelvtudást, célom volt, hogy visszajöjjek meghosszabbítani tanulmányaimat. Ugyanúgy, mint korábban, most is az őszi szemeszterre érkeztem, ami a szokott menetrend szerint, hűvös nyárvég – friss kora ősz – esős késő ősz – hideg tél „állomásokat” követve telt el. Ez itt nem probléma, az ember Tartuban ugyanis nincs egyedül, még ha készakarva ez ellen törekszik is. A társaság pedig a legjobb ellenszere a zord időnek, pláne, ha az ember mindezt a szaunában kvaterkázva vészelheti át (többnyire sörrel, nem borral a kezében). Erasmusos státusomból kifolyólag része voltam a változatos kultúrákból származó diákok közösségének, ámde mivel velük egyetlen közös órát sem töltöttem, jellemzően a helyi fiatalsággal mulattam.
Nagyon örülök, hogy a korábbi és a mostani ösztöndíjam ideje alatt sem csak az Erasmus nemzetközi társaságával fűztem szorosabbra a kapcsolatot. Többször is kaptam meghívást otthoni szaunaestekre, ahol észt társaságban beszélgettünk, beszéltem Magyarországról észtül, és csakis észtül válaszoltak nekem. Ehhez lehet, hogy hozzájárul, hogy én sem adom fel soha, inkább megerőltetem magam, és mindenképpen észtül mondom el, amit szeretnék. Ezek az akadályok egyre kisebbnek tűnnek idővel, és előbb-utóbb azt vesszük észre magunkon, hogy megritkultak a nehézségek, vagy ami korábban még fejtörést okozott, ez alkalommal már el is tudtuk mondani. A „valódi terep” azért jó, mert érezzük magunkon a haladást, és az anyanyelvi beszélők pozitív visszajelzéseit semmilyen otthon megszerzett nyelvvizsgaeredmény, vagy osztályzatok nem múlják felül hatékonyságban. Ez az igazi motiváció, saját magunk figyelemmel kísérése, amint egyre jobbá válunk. Az itteni ismerőseimnek köszönhetően nyílt alkalmam Tartuban szaunázni, vagy éppen Imavere faluban, az ottani kõrts-ben, kocsmában átmulatni egy koncertes éjszakát.
Tartu valóban „Eesti kultuuripealinn”, azaz Észtország kulturális fővárosa. Olyan egyetemi átszellemültség lengi át a várost, ami az ideérkezőnek eleinte csak sejlik, de ízig-vérig létező, itteni, specifikus jelenség. Szerintem nincs olyan itt tanuló diák, aki ezt ne érezné. Végtére is, ez is visszavonzott ide. Nagyon érzékeny tud lenni az ember rá, és Tartuban mindenhol ott van, az egyetemtől indul, és elér a kollégiumokba, a bárokba, a kulturális csoportosulások klubhelyiségeibe és a szórakozóhelyekre. Egy százezres város, melynek belvárosa kisebb, mint Egeré, de egy szegednyi kulturális- és szórakozótér van belesűrítve. Lépten-nyomon ismerősökkel találkozik itt az ember, és ha úgy dönt, hogy egy estét regeneráló társasági élettel tölt, tucatnyi ismerőssel fog találkozni, anélkül is, hogy előtte megszervezné. Ha szerencsés, ezek az ismerősei már lefoglalták a helyüket egy bár asztalánál (ugyanis gyakran megesik, hogy esténként már sehol sincs szabad hely).
Tartuban remek lehetőség nyílik művelődni. A színházba járók például két helyszínt is felkereshetnek, hogy örömüket leljék: a Vanemuine színházat, ahol a nagyobb lélegzetű egyetemi ünnepélyeket is tartják, illetve a Vanemuise väike maja-t, mely magyarul Vanemiune-kisházat jelent, és méretre valóban kisebb a másiknál. Belülről díszpáholyaival és erkélyével egy kis „kompakt” budapesti stílusú színház, bár díszítettségben a balti városok visszafogottsága tükröződik vissza rajta (ha Vilniust nem számítjuk ide). Mindkét helyszínen volt alkalmam megfordulni, az utóbbi színházban néztem meg Andrus Kivirähk regényéből, a Rehepapp-ból készült darabot, mely az észt feudális időkben játszódik, mikor az észt nép még balti német földesurakat szolgált. A darab vidám, a népi hiedelmek és az emberi butaság teremtette komikus helyzeteken gyakran derült a közönség.
Az észt egyetemi szféra, így, hogy visszatérő diáknak számítottam, nem hatott rám idegenül: bátran jelentkeztem észt képzésekre, egytől-egyig olyanokra, melyek haladó észtnyelv-tanulóknak vagy ottani észt diákoknak voltak meghirdetve. Semmi sem volt angolul tehát, az első pár nap alatt a némileg berozsdált nyelvtudást sikerült hamar visszahozni, és elindítani a további fejlődés útján. Kurzusaim között szerepeltek például: morfológia, gyakorlati észt nyelv, észt nyelvváltozatok, szókincsbővítő kurzus haladóknak, bevezetés a nyelvtipológiába. A héten még pénteken is volt egy óra, és Észtországban az óráról órára feladott házi feladatoknak is nagy hagyományuk van, még az előadásokon is. Egy másik eltérő motívum itt, hogy előadásokon is tartanak „műhelyórákat”, melyek népes szemináriumok. Ezeken mindenkinek kötelezően meg kell jelennie, és gyakorlati feladatokat kell megoldania, koprodukcióban a szaktársaival. Itt is sikeresen teljesítettem, a többiek először meglepődtek, hogy magyar vagyok, de készségesen, angolra nem váltva vontak be a munkába. Ezek a helyzetek motiválják legjobban a nyelvszakosokat. Előfordult ún. vaheülesanne, „évközbeni feladat” is, ezt a nyelvtipológia kurzuson kaptuk. A megtanult módszereket kellett saját nyelvi példákon bemutatni, ezt később beszámították az érdemjegybe. Minden előadáson volt névjegyzék, szigorúan vették a hiányzásokat.
Annak köszönhetően, hogy nyár végén utaztunk el otthonról, még tartott az észt nyárutó. Ez lehetőséget kínált, hogy még az idő hidegebbre fordultáig elmenjünk kirándulni. Ránk, észt szakosokra nézve nem meglepő, hogy tudjuk, ott hamarabb kezdődik a zimankó, és arányosan előrébb tolódik vele a „hosszú nadrágot kellett volna vennem”-esték szezonja is. A szeptemberi idő még megfelel a kirándulásra, és október közepéig még a levelek sem kezdenek hullani – onnantól kezdve azonban rohamosan, pár napon belül romlani kezd az idő. Ezért érdemes bejárni Észtországot még jó időben, és mi így is tettünk. Szerencsénkre rendelkezésre állt egy autó, amivel érkeztünk. Előzőleg közös megbeszéléssel jutottunk arra, hogy így van a legnagyobb esélyünk az észt vidék tömegközlekedéssel csak kevéssé lefedett szegleteit is felfedezni, és onnan még aznap haza is érni. Ily módon jutottunk el a nyugat-észtországi Haapsaluba. Ez a kővár köré épült kisváros az erődítményt és az itteni tengeröblöt is körutakkal futja körbe. Hiiumaa szigetére is elértünk, ami innen csak egy szökkenés. Itt meglátogattuk egy régi észt barátomat, aki már jó néhányszor járt magyarországi otthonomban. Így nyílt alkalmunk egy igazi kis halászbárkával varsákat ellenőrizni, melyeket csáklyával emeltünk ki a vízből, és fogtunk is egy pár csukát – ami azért is érdekes, mert sosem tudtam, hogy az ún. brakkvízben (sós és édesvíz keverékében) megél a csuka, ami édesvízi hal. Egy újabb észt titok! Szaunáztunk is itt, különálló szauna-épületben, ahogy a régi időkben ezeket építették. Moka faluban minden házhoz tartozik egy saját szauna.
Jártunk a Csúd-tó partján is, a „keleti végen”, az iménti helyszíntől több száz kilométerre, az orosz óhitűek településein. Ők a 18. századtól lakják ezeket a falvakat. A tó kiterjedését tekintve hatalmas, a túlparton lévő Oroszországot már nem lehet látni. Olyan, mint egy édesvizű tenger, lassan mélyül, kétszáz métert is be kell sétálni, hogy úszni tudjunk. A part itt is homokfövenyes, és mindenhol erdő szegélyezi. Ha a tartuiak nyáron fürdeni vágynak, ők is inkább a Peipsi partjára utaznak, hiszen százhúsz kilométert autózva már el is érik a tó északi partján lévő legnépszerűbb fürdőhelyet, Kauksit, ahol nyaranta tömegek fordulnak meg, hogy napozzanak, röplabdázzanak a széles homokpadon. Az orosz óhitűek központja Mustvee település. Észtországban már város státusú, nálunk csak nagyközség lehetne. Mint az itteni falvak, kisebb városok, itt is szinte minden épület fából készült, kevés kőház található a városközpontban.
November közepén, hűvös, szürke időben eljutottam ide még egyszer. Ilyenkor nem túl barátságos kép fogad: erős szél fúj a nyílt vízfelszín felől, és a szemerkélő eső sűrűn kopog a széldzseki szintetikus anyagán. A felhőalap alacsonyan úszik, és homogén, szürke felületet képez. Ennek a látványnak is megvan a maga „romantikája”, nem mondanám jó időnek, de „passzol” az itteni éghajlati viszonyokhoz, meg ahhoz, ahogy a késő őszt egy balti államban elképzeljük. Hamar átfagyasztja az embert a szél, azonban engem nem ijesztett el ez a táj, számomra mindez Észtország lényegétől el nem idegeníthető, sajátos barátságosság. Kicsit később folytattuk az utunkat tovább, a tó északi partját követve kelet felé, a lucfenyők sátora alatt, olyan úton, ahol egy autó elég elfoglalni az út teljes szélességét. Eljutottunk Vasknarvába, ahol a Narva folyó vezeti el a Csúd-tó vizét a Balti tengerbe, medre minden kilométerén át természetes határt képezve Észtország és Oroszország között. Található itt egy régi várrom, ami a Kardtestvérek Rendjéhez köthető, meg egy hatalmas ortodox templom, mely a háborúkban megsemmisült, de újjáépítették, és most e vidék a legnagyobb épülete. A település akkora, mint egy törpefalu valahol Somogy vagy Zala megyében, egy buszmegállója van, ahonnan naponta, ha két busz indul. A horgászélet viszont virágzik, több kicsi motoros csónakot is láttunk közlekedni fel a folyón, a nyílt víz felé, még én is dobtam párat kis műhalaimmal a partról, de egy ragadozót sem sikerült ezúttal félrevezetni.
Dél-Észtországban járva más jellegű táj fogadja az odautazót. Errefelé a dombság-jelleg dominál, nem is csodálkozunk, hogy itt találjuk Észtország legmagasabb csúcsát, ami a Suur Munamägi nevet viseli, és magyarul „nagy tojáshegy”-et jelent. Távolról nézve az erdővel sűrűn borított kis hegy valóban olyan, mint mikor a tojástartóból a bontatlan lágy tojás fele kilátszik. Így magasodik nem jelentőségteljesen, de jól kivehetően a táj fölé. A tetejére kilátó épült, jó időben Tartu tornyai is kivehetők innen. Van itt egy bronz iránytű, ami a Suur Munamägi távolságát mutatja az európai és a távolabbi kontinenseken lévő nagyobb és ismertebb városoktól. A közelben számtalan kis tavacska van, innen ki lehet választani a legszimpatikusabbat, majd elsétálni odáig (én élvezem úgy csinálni, hogy a magasból megfigyelem a követendő útvonalat odáig, és elindulva már nem használok segítséget a helyes irány megbecsléséhez – mindig sikerül odatalálni).
Észtországban rengeteg helyen található tőzegláp-mocsár, az elsőben még első itt jártamkor, 2007-ben voltam, és azóta is az egyik kedvenc természeti formám. Az észak-lett és dél-észt határvidéken található néhány ilyen természetvédelmi terület, melyek látogathatók. Mivel közel voltunk, elmentünk megnézni a Luhamaa-mocsarat. Rõuge falutól 20 kilométerre kell elkanyarodnunk egy poros útra, és pont akkor találtunk rá a helyre, mikor már biztosak voltunk benne, hogy eltévedtünk.
Észtül a tőzeglápokat raba-nak nevezik. Ha megnézünk egyet, először is egy szokványos erdei ösvényen indulunk el, majd pallókon folytatódik az út, mely három méterenként alá van dúcolva. Erre szükség van, mert különben elsüllyednénk a vizenyős gyepen, ami alig van tíz centiméterrel mélyebben, mint a pallók. Ezekben a tőzeglápokban olyan tiszta vizű tavacskák találhatók, melyek láttán azon nyomban fürdeni támad kedvünk, ám a vizenyős partszakasz miatt a kijövetel majdhogynem lehetetlen volna, ezért jobb, ha mégsem ugrunk be. A pallók körbevisznek a tavacskák körül, egyik oldalon a nyílt, mélykék vízfelület, a másikon pedig a vizenyős gyep, ritkán elhelyezkedő erdeifenyőkkel, melyek nem ugyanolyanok, mint egy rendes erdőben, hanem sokkal élénkzöldebbek. Nem is nőnek itt meg olyan magasra, három-négy méternél megállnak. Az élet virágzik, a szó szoros értelmében, még szeptember végén is találni apró virágokat a lápon.
Itt, délen járva jutottunk el Obinitsába, ami egy kis szetu falu (ez az a dél-észt népcsoport, mely a legtovább megőrizte népi hagyományait, és akik nyelvjárása annyira eltér az összes többi észt nyelvjárástól, hogy nyelvüket külön nyelvként, a Võro-nyelvként tartják számon), és 2015-ben a finnugor kulturális főváros. Meglátogattuk az itteni kis helyi múzeumot, érdeklődtünk az egyes kiállítási tárgyak (főként kézzel szőtt textíliák, hagyományos, népi kellékek) eredete felől, fellelési körülményeiről, majd a végén vásároltunk népi mintával nyomott képeslapokat. Nagyon megéheztünk, és elmentünk a kis vendégházba, a kereszteződés túloldalára, ahol palacsintát rendeltünk erdeibogyó-lekvárral, illetve helyi kerti zöldségekből, és házi termelésű disznóhússal készült ragulevest tejföllel, amelynél finomabbat Észtországban sem korábban, sem később nem kóstoltam. A vendégház nagyon otthonos volt, a „házinéni”, perenaine, aki felszolgálta az ételt, egyben a kis szállás vezetője is volt. Odabenn egyszerű, fából készült bútorok, melyek kellemes fenyőillattal töltötték be a házat, nappali, ahol az itt megpihenők, mintha csak otthon lennének, megihatnak egy kávét reggel. A cipőt levettük, így tartózkodtunk odabenn. Ehhez hasonló vendéglátást sem tapasztaltam még sehol korábban. Teljesen idegenek voltunk, de láthatóan szeretettel fogadtak bennünket, és nagy sikert arattunk az akcentussal, de jól beszélt észtünkkel is. Odakinn, az udvaron található egy kiik, egy hagyományos észt hinta, melynek háromszög formájú ingarészére négy ember kapaszkodhat fel, ha elég ügyesek vagyunk, egészen derékszögig feltornászhatjuk a kilengést. Ez nekünk sikerült is, igaz, gyorsan rájöttünk, hogy ebéd után kevésbé szerencsés egyből a hintára pattanni, de hála Istennek, nem történt baj. Ehhez a faluhoz nagyon közel helyezkedik el a Piusai homokkőbarlang-rendszer, ami sajnos már csak a bevezető szakaszán látogatható, de bent látszik, hogy milyen hosszú folyosókat ástak ki az itteni bányászok, akik 1966-ig üveggyártás céljából termeltek ki homokot ipari mennyiségben. A helyszín, bár mindentől távol esik, egy nagyon modern központi épülettel van felszerelve, van egy vetítőterem, ahol Európa legnagyobb barlangi denevérkolóniájáról – mely ezekben a barlangokban telel át – tekinthetünk meg egy videót.
A mozizás után elindultunk a fél óra alatt bejárható tanösvényen, ahol nagyjából száz méterenként ki van téve egy tájékoztató tábla az itt fellelhető növényekről, állatokról. Az ösvény először a homokbánya meredek peremén visz bennünket, ahonnan belátjuk az egész bányagödröt – mivel termelés már régóta nem folyik itt, a természet elkezdte visszahódítani a megbolygatott földfelszínt. A csapás ezután befordul az erdőbe, ami itt sem túl sűrű., engedve, hogy buja aljnövényzet nőhessen. Rengeteg fenyőcsemete zöldell világosan az átszüremlő napfényfoltokban, a lehullott ágakon zuzmó és moha telepedett meg. A vörös áfonyát leíró táblánál eszméltem rá, hogy ideje szerencsét próbálni. Nem sokkal távolabb egy tekintélyes mezőre bukkantam, és legalább húsz percig áfonyagyűjtéssel ügyködtem, ami végül elegendő áfonyával látott el a tanösvény hátralévő részére. Igaz, egy pár perccel későbbi esemény azt sugallta, könnyelmű cselekedet volt az iménti áfonyavadászatom: egy keresztes vipera sütkérezett előttünk az ösvény közepén, és hangos sziszegéssel adta tudtunkra, hogy csak tisztes távolságból szemléljük. Nagyszerű, hogy Észtország egyetlen mérgeskígyó-faját is alkalmunk volt megszemlélni természetes körülmények között.
Nagyon hamar eltelt a félév. A vizsgaidőszak december közepétől február elejéig tart, és a sok órám miatt sok vizsgám is volt, ezt igyekeztem elosztani időben, hogy mindent jól el tudjak végezni. Ez a célom sikerrel járt, mindent rendesen abszolváltam. Ahogy közeledett az elutazás ideje, egyre kevésbé vártam, de egyszer mindennek vége szakad. Kezdetét veszi azonban valami új, ami lehet ugyanolyan jó, vagy akár még jobb is. Most azt tervezem, hogy a továbbiakban is Tartuban folytassam tanulmányaimat, jelenlegi terveim mind erre összpontosítanak. Remélem, sikerülni fog, addig is mindenkinek, akinek van lehetősége, őszintén ajánlom, hogy Észtországot válassza tanulni és nyaralni, mert egy olyan békés, nyugodt és szép szeglete a világnak, amit érdemes látni. És ahol telente még hideg sincs, csak nulla fok körüli átlaghőmérséklettel és némi havazással kísért enyhe idő. Ez azért kitart, de túlélhető. Mindenkinek boldog Észtország-látogatást kívánok!
Somlai Marcell