A Rokon Népek Napja
A Rokon Népek Napja története
Néhányan biztosan csodálkozva kérdezik, évezredekkel ezelőtt egymástól távol sodródott népek miért keresik ma is az összekötő kapcsokat. Az olaszoknak sem igen jut eszébe rokonsági napot tartani, mondjuk a svédekkel. De ha arra a meleg érzésre gondolnak, amikor egy magányos ember hirtelen nem várt, régi jó barátra bukkan, átérezhetik egymás újrafelfedezésének örömét. A barátok, rokonok viszonylag kis lélekszáma csak emeli a közeledés lehetőségének értékét és felelősségét. A rokon kisebbség iránti figyelemmel és megbecsüléssel kell egymás felé fordulnunk.
A finnugor nyelvrokonság felismerésében a 17–18. században a tudományos érdeklődés játszotta a döntő szerepet, de a rokonság-gondolat lassú beszivárgása a köztudatba, az igenlés-tagadás csakhamar érzelmi-politikai színezetet is kapott. A Dugonits-féle Karjeli előromantika és a halzsíros dehonesztálás frontvonalai mentén időnként dühödten kavarogtak az indulatok. Immár jó száz éve a finnugrisztika alaptételei újra meg újra beigazolódnak, mégsem váltak puszta papírszagú tényekké. A tudományos igazságok ismeretén túl fontos a szimpátia is. Kicsi, részben egymástól is elszigetelt népek vagyunk, így nyelvrokonságunk állandó szellemi-kulturális kihívás a még szorosabb együttműködésre. Intézményes kapcsolattartásunk története mégis rövid, bár történetileg ez érthető. A finn-ugor rokonsági mozgalom, a Finn-ugor közművelődési kongresszusok sora már a három független finnugor államba született.
Az első világháborút követően először létezett a történelem során három független finnugor állam, a Magyar Királyság mellett a Finn és az Észt Köztársaság. Magyarország számára mégis tragikusan kezdődött e korszak. A trianoni békediktátummal lezárt első világháborús részvétel katasztrofális következményekkel járt. Nemcsak gazdaságilag jutott az ország kilátástalan helyzetbe – út- és vasútvonalak elvágása, nyersanyaglelőhelyek és tengeri kikötők elvesztése –, hanem politikailag is teljesen elszigetelődött. A különféle nagyhatalmi érdekeket szolgáló kisantant államok Magyarország-politikájukkal, illetve egymás magyar-politikájának féltékeny kémlelésével tovább fokozták az elszigeteltséget. Ebből a helyzetből – az országra kényszeríteni kívánt külpolitikai orientációból – becsülendő kitörési pont volt a két függetlenné vált rokon nép iránti hivatalos közeledés.
Ebben a közeledésben kezdettől kiemelkedő szerepük volt a finn-ugor közművelődési kongresszusoknak. Ezt az eredetileg háromévenkéntire tervezett tudományos és művészeti seregszemlét felváltva tartották egymás fővárosaiban, 1921-ben Helsinkiben, a másodikat 1924-ben Tallinnban, a harmadikat 1928-ban Budapesten, a negyediket Helsinkiben 31-ben, az ötödiket 36-ban Tallinnban, mígnem a hatodik budapestit végleg elsöpörte a második világháború vihara és az észt függetlenség összeomlása.
Az első kongresszuson még csekély volt a magyar részvétel, a másodikon már jelentős, a harmadik, budapestit és a későbbieket hatalmas készülődés előzte meg. A harmadik kongresszus előkészítő bizottságának vezetője gróf Teleki Pál miniszterelnök volt, de gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, valamint Budapest Székesfőváros Tanácsa is igen sokat tett a rendezvényekért.
Magát a megnyitót is a kultuszminiszter tartotta. Kiemelte, hogy a finnugor népeknek is meg kell találniuk a gyakorlati együttműködés formáit. ,,A szláv népeket pánszláv gondolat, a németeket a pángermán szellem, a finnugor népeket azonban kizáróan a kulturális és tudományos együvé tartozás kapcsolja egybe.” Létre kell hozni egy olyan szervezetet, amelynek keretében kölcsönösen részt vennének a finn, észt és magyar tudósok. Az intézménynek az volna a feladata, hogy a megjelent tudományos és szépirodalmi munkákat kölcsönösen lefordíttassa, és megszervezze a diákcsere-akciókat. (1930-ban, Finn- és Észtországban tett tanulmányútja során Klebelsberg gróf meg is szervezte a Finnugor Kutatás Magyar Nemzeti Bizottságát. Az igazgatói tisztet elsőként Gombocz Zoltán, Gombocz halála után Zsirai Miklós töltötte be.)
A közművelődési kongresszusokon kiváló szakemberek adtak elő gazdasági, ökológiai, egészségügyi, történelmi, néprajzi, jogi és még sok más témáról. A tudományos programokat kirándulások, népdalestek, kiállítások egészítették ki. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy ezenkívül olyan alkalmakra is szükség van, ahol a finnugor rokonság és együttműködés eszméjét még szélesebb körben, a felnövő nemzedék, az iskolások soraiban népszerűsíthetnék. E célból formálisan csak a IV., helsinki kongresszus rendelkezett a ,,Finn-ugor Rokonsági Nap” megtartásáról minden év október harmadik szombatját jelölve ki arra, mégis, 1929-ben Finn- és Észtországban már tartottak finnugor rokonsági ünnepségeket. Mint aTurán című folyóirat írta: ,,A finnek és az észtek az év egy napját a rokoni érzés élesztésének szentelik.” A Finnség Szövetsége Suomen Heimopäivä (Finnországi Rokonnap) címen sorozatot indított ebből az alkalomból.
Magyarországon az első rokonságünnepélyt a Wesselényi utcai polgári iskola rendezte 1930. február 15-én. De októberben szintén voltak megemlékezések. E mozgalom céljairól és indítóokairól a Pester Lloyd készítette a legrészletesebb összegzést 1930. október 18-i számában, Finnisch-ugrischer Verbrüderungstag címmel. A magyarok, finnek, észtek szomszédaiktól sok mindenben elszigetelten élnek, hiszen finnugor nyelvük, kulturális hagyományaik elkülönítik őket. E közös különállásukon kívül az is összeköti e három nemzetet, hogy évszázadokon át a nyugati kereszténység keleti védőbástyái voltak. Ápolniuk kell tehát a közös gyökereket, hiszen az együttműködés az, amely e népeket a kulturális elszigeteltségből kivezetheti, s amelynek segítségével könnyebben megismertethetik gazdag műveltségüket a rájuk csodálkozó nemzetekkel. ,,A magyaroknak, akik e (finnugor) körtől is jobban eltávolodtak, ez a testvéri köszöntés egyben a messzi múlt érintése is.”
A három nemzet nyelvének és kultúrájának, tudományos eredményeinek el- és megismertetése visszatérő gondolat a finnugor rokonságünnepélyek beszédeiben. Az együttes integrációs, valamint megismertetési törekvéseken túl ez a szomszédokkal való jobb szótértés reményét is magában hordta. A finn–észt–magyar közös gyökerek, a széttartó utakon kivirágzott nemzeti kultúrák kölcsönös terjesztése tehát jóval több volt, mint háromoldalú kulturális ,,védszövetség”, bár a szellemi kapcsolatoknak kezdettől kiemelkedő szerepe volt. Matthias Alexander Castrén, Reguly Antal finn pályatársa hasonlóképp gondolkodott: ,,Mi finnek csak szellemi munkával remélhetünk egyetemes jelentőségre emelkedni, és szegénységünkben a rokon népek múltja és jelene az a terület, amelynek művelése a legnagyobb sikerrel kecsegtet.”
A finnugor néprokonság eszméinek terjesztésében ,,leghálásabb és legesztétikusabb eszköz az irodalom és a művészet” – írta Virányi Elemér 1935-ben, a Turánban. A harmincas években születtek is sorban a kitűnőbbnél kitűnőbb műfordítások. 1933-ban Kner Izidor hatkötetes, díszes papírkötésű és egyszerűbb változatban kiadta az észt irodalom klasszikusainak néhány művét Bán Aladár és Virányi Elemér fordításában. Mindketten ragyogó fordítók voltak. Ez a vállalkozás szinte egyedülálló volt a korabeli Európában, de nem az Magyarországon, ahol mindezt antológiák, díszes kiadású Kalevala követték.
A finn–észt–magyar rokonsági mozgalom ekkorra ígéretesen kiszélesedett. A legfelsőbb államközi szintű kapcsolatoktól a kisiskolások finnugor rokonnapi ünnepélyeiig áthatotta a társadalmat. A Finnugor Kulturális Bizottság minden évben a rokonnap időpontjában igyekezett összeülni, ha ez nem is mindig sikerült. A kultuszminiszterek október harmadik szombatján táviratban köszöntötték egymást. Az ország iskoláiban általános volt a finnugor témájú ismeretterjesztő órák tartása, amit egy kultuszminiszteri rendelet egyébként elő is írt. Magával a rokonsági nappal sok helyen nem is ért véget a rendezvények sora. Jeles szakemberek, buzgó tanárok egyaránt szerveztek téli, tavaszi előadás-sorozatokat, finnugor közművelődési esteket. Ezek szervezésében élen járt az 1910-ben alakult Turáni Társaság (Magyar Néprokonsági Egyesület), amelynek a két világháború közt számos megbecsült szaktekintély is tisztségviselője volt. A Turáni Társaság szervezte székesfehérvári téli népművelési esteken az egyszerű emberek körében ,,jóleső érzést támasztott, hogy még az árva magyar népnek is vannak testvérei és rokonai”. Ezeken az esteken, ’35–36 telén, jelen volt Hóman Bálint kultuszminiszter, Onni Talas finn nagykövet és Richard Jöffert észt ügyvivő. Magas rangú vendégek gyakran látogattak el egy-egy rokonnapi rendezvényre. Így volt ez Finnországban és Észtországban is. 1934-ben Kivimäki finn miniszterelnök egyórás előadásában Magyarország történetét vázolta fel, finn egyetemisták magyarul énekelték a Himnuszt és a Szózatot, Petőfi-verseket szavaltak.
Mikor Hóman Bálint és Uuno Hannula finn közoktatási miniszter 1937. október 11-én aláírta a magyar–finn kulturális egyezményt, már nemcsak a rokonságnapok tartása volt rendszeres. Folytak a háromoldalú tanár- és diákcserék, kiemelkedő tudósok kölcsönös elismerésben részesültek egymás országaiban. 1938-ban a Finnugor Kulturális Bizottság helsinki tanácskozásán hivatalos néprokonsági jelvényt fogadott el.
Az 1936-os tallinni V. Finn-ugor Közművelődési Kongresszus örömteli napjaiban kevesen gondolták, hogy a VI., budapestire soha többé nem kerül sor. A Molotov–Ribbentrop paktum megpecsételte a három balti állam, köztük Észtország sorsát, de facto annektálták Észtországot a Szovjetunióhoz. Előbb a ,,megváltozott viszonyok” miatt 41-ben vagy 42-ben csak magyar–finn kongresszust terveztek Budapestre, de a második világháború eszkalációja elmosta még a csonka kongresszust is. A rokonsági ünnepélyeket viszont 1942 és 1943 őszén is megtartották. A 42-es központi ünnepség a Pázmány Péter Tudományegyetem – a mai ELTE – aulájában volt. Ezen részt vett a Magyar–Finn Társaság, a Magyar–Észt Társaság, a Turáni Társaság is. Nagy finnugor rokonsági ünnepélyekre került sor Miskolcon és a felvidéki Losoncon is. A Nemzetiben finn darabokat adtak, Jávor Pál, Gobbi Hilda és Major Tamás főszereplésével. Végül a háborúba beleveszett a rokonsági nap eszméje is, a későbbi kommunista hatalom pedig nem engedte feleleveníteni.
Most, amikor a Reguly Társaság más hazai finn(ugor) társaságokkal együtt arra készül, hogy újraéleszti ezt a már véglegesen elfeledettnek hitt nemes hagyományt, még két dolgot meg kell említenünk.
- A két világháború között több neve is volt a rokon népek napjának. ,,Néprokonsági nap”, ,,Finn-ugor rokonsági nap”. Amikor a rokon népek napja elnevezés mellett döntöttünk, olyan nevet választottunk, amely nem tükröz fölösleges vitákat a nyelvi és az etnikai rokonság viszonyáról. A néprokonsági nap nép – rokon sorrendje sugallta az etnikai rokonság gondolatát, márpedig a kétféle rokonság nem feltétlenül jár együtt. (Egyetlen nyelvcsalád esetében sem.) A ,,Rokon népek napja” név dallamosabb és rövid is. Egy ünnep elnevezése azonban semmiképp sem tudományos vitairat.
- A rokonsági napok világháborúk közti történetének legszembetűnőbb negatívuma a csak háromoldalúság, holott nyelvrokon népek éltek, élnek Oroszország különböző autonóm köztársaságaiban és területein, továbbá Skandinávia északi részein is. (Történetileg e háromoldalúság érthető, de nekünk, amikor ezt a napot szervezzük, fokozottan kell figyelnünk éppen a ,,kimaradtak”-ra.) Nem feledhetjük azt sem, hogy legtávolabbi rokonaink között élnek a legközelebbiek, a vogulok és osztjákok.
A magyar–észt, magyar–finn kapcsolatok jó ideje dinamikusan fejlődnek. A rokon népek napja félévszázados Csipkerózsika-álma is véget ér. Ismét három független finnugor állam van a földkerekségen. Kívánhattunk-e ennél szebb ajándékot az újrakezdéshez?
(forrás: Pomozi Péter, a Reguly Társaság Értesítőjének 1991. októberi különszáma, 16-23. oldal)