Marik

Az ősi hit védelmezői

A mari (régebbi nevükön cseremisz) nép régtől fogva a Volga középső folyásának bal partja mentén lakik, a Kis-Koksaga és a Nagy-Koksaga folyók medencéjét benépesítve. Oroszország térképén a Marij El Köztársaság (ezt a nevet 1992-ben kapta) nem foglal el nagy helyet, területe alig több mint 23 000 km2. A marik szívesen hasonlítják földjüket zöld levélkéhez, amelyen tavak harmatacseppjei és erdei folyók erezetei csillognak. Valóban, az országnak több mint a felét erdő borítja, mintegy 600 tó díszíti és 476 folyó meg patak hálózza be.

A mari  nyelv külön története akár 3000 éves is lehet, de a nép önállósulása a Kr. u. első évszázadokban kezdődhetett. A marik később is kapcsolatban maradtak keleti és nyugati nyelvrokonaikkal, az udmurtokkal és a mordvinokkal. A volgai bolgárokkal már a 9. századtól voltak érintkezéseik, de a valódi kölcsönhatás csak a mongol hódítás után kezdődött, amikor a menekülő bolgárok Mariföldön telepedtek le. Később együtt harcoltak a tatárokkal az oroszok ellen, de a 16. században, a Kazanyi Tatár Kánság elestével a marik is orosz fennhatóság alá kerültek. Az adóterhek és az erőszakos térítés miatt kényszerültek keletebbre költözni, így alakult ki a mai Baskíriában élő keleti marik csoportja.

A marik lélekszáma  2010-ben 571 382 volt. A népnek mintegy a fele lakik a köztársaság területén, a Volga két partján, a Vetluga, a Vjatka és a Szura táján. A köztársaság székhelye Joskar Ola. A különösen hangzó nevet, mely magyarul annyit tesz, hogy Vörös Város, a vörös színű agyagról kapta, melyre települt. A helybeliek szerint száraz időben vörös színű porfelhőbe burkolózik a város. A mariknak több mint a fele a köztársaság határain kívül lakik, főként Baskíriában, a Bjelaja és az Ufa folyók mellékén, kisebb csoportjaik a Tatár és az Udmurt Köztársaságban, valamint orosz területeken is élnek. Földrajzilag és nyelvileg három csoportra oszlanak: a hegyi, a mezei és a keleti marik csoportjára. A keleti (baskíriai) csoport csak nagyszámú tatár és baskír jövevényszavával különül el a mezei mariktól, ezért ugyanazt az irodalmi nyelvet használják. A Volga jobb partján, az ún. magas parton lévő hegyi mariknak saját írásbeliségük van.

Földrajzi adottságaikból következően a marik hagyományosan földműveléssel és erdei gyűjtögetéssel foglalkoznak. A mari nők népviselete könnyen felismerhető fehér alapszínű, gazdagon hímzett, hosszú ingükről. Településszerkezetük azonos az orosz falvakéval. Legősibb építményük az udvarokon épített, egyhelyiséges gerendakunyhó, a kudo, melyet ma nyári konyhának is használnak. Korábban ez a házi bálványok őrzőhelye volt ugyanúgy, mint az udmurtoknál a kwala. Őseik hitét a marik őrizték meg leginkább Európában. A köztársaság keleti és északi részén élők nincsenek megkeresztelve, ők magukat csimari-nak, igazi marinak hívják. A pravoszláv marik is sok régi szokást őriznek. Közösségi imáikon a szent berkekben ikonok is láthatók, miközben a Napistenhez, Földanyához, Szélistenhez és a Születés istenéhez imádkoznak jólétért, egészségért, boldogságért. Mariföldön mintegy 400 áldozati liget van, ebből 322 állami védelem alatt áll.

A mari népköltészetre a lírai dalok bősége jellemző, a mordvinoknál megszokott siratók és balladák kisebb számban vannak jelen. Ez a műfaji eltérés a szomszédos török népekhez közelíti őket, ahogyan dallamkincsük is török hatást mutat. A mari–magyar–török népzenei párhuzamokra magyar kutatók derítettek fényt.

A marik és mi

A szovjet korszakban csodaszámba menő véletlennek számított, ha külföldi kutató rendszeres gyűjtőmunkát folytathatott finnugor népek lakta területen. Ilyen szerencsés páros volt Vikár László népzenekutató és Bereczki Gábor nyelvész, akik 1958 és 1979 között tizenkét alkalommal jártak a Volga–Káma vidékén, és több mint 300 faluban gyűjtöttek finnugor (mari, mordvin, udmurt) és török (baskír, csuvas, tatár) népek körében. A csoda hátterében Kodály Zoltán állt. Az ő tekintélyének köszönhető, hogy létrejött az a szerződés, mely megteremtette a kutatás feltételeit.

Kodály érdeklődését az keltette fel, hogy a kezébe került egy mari népdalgyűjtemény, melyben a magyarhoz hasonló szerkezetű, ún. kvintváltó dallamokat talált. A kvitváltás azt jelenti, hogy a dallamsor öt hanggal mélyebben megismétlődik, mint például a mi Érik a szőlő, hajlik a vessző kezdetű dalunkban. Arra gondolt Kodály, hogy ez közös finnugor örökség a magyar és a mari népzenében, és megbízta Vikár Lászlót, hogy járjon a dolog végére. A kutatás eredménye az lett, hogy a kvintváltás csak a hegyi cseremiszeknél és velük szomszédos csuvasoknál fordul elő. Ez a szerkezet valószínűleg a csuvasból került a mari népzenébe, a magyarok pedig a csuvasok elődeitől, a volgai bolgároktól vehették át akkor, amikor egymás szomszédságában éltek Magna Hungáriában. Vikár László és Bereczki Gábor négy vaskos kötetben és számos tanulmányban közölte gyűjtését. Mindketten kiadták utinaplójukat is, melyekből a középső Volga-vidék paraszti világát ismerhetjük meg a szocializmus korában, ahogyan azt két magyar látta (Bereczki Gábor: A Névától az Urálig. Szombathely, 1994. és Vikár László: Volgán innen, Volgán túl. Budapest, 2002.)

A marik földjén korábban is jártak magyarok. Az első talán egy erdélyi diplomata, Zalánkeméni Kakas István volt, aki 1602–1604 között Habsburg Rudolf császár küldötteként Perzsiában járt. Útja a Volga-vidéken keresztül vezetett. Útleírásában a cseremiszek földjét „fölöttébb félelmes, barátságtalan” jelzővel illeti.

A magyar–mari kapcsolat központja Szombathely, ugyanis Vas megye és a Mari ASzSzK még a szocializmusban partneri viszonyt létesített. Szombathelyen van Joskar Ola nevű városrész, és Joskar Olában az egyik lakótelep Szombathely nevét viseli. A szombathelyi főiskolán mari lektor működik, Margarita Kuznyecova, aki sajtó alá rendezte és 1997–2001 között kilenc kötetben kiadta Beke Ödön mari nyelvjárási szótárát. Egyébként is érdemes Nyugat-Magyarországra menni, ha többet akarunk tudni a marikról: a zalaegerszegi szabadtéri múzeum Finnugor Néprajzi Parkjának egyik fő látványossága a Mariföldról hozott vaskos vörösfenyő rönkfákból épített kerített porta. A ház berendezése is eredeti.

 

A nemzeti értelmiség sorsa

A mari értelmiség első nemzedéke a Volga-vidék többi nemzetiségéhez hasonlóan a kazanyi tanítóképzőben szerezte műveltségét. 1917 után addig soha nem látott módon pezsegni kezdett az irodalmi, kulturális élet. Az írók nemcsak irodalommal foglalkoztak, hanem politikusok, pedagógusok, tudósok és újságírók is voltak. A harmicas évek azonban a szélvihar erejével törték derékba egy egész nemzedék életét és munkáját. 1930 januárjában nyolc embert nacionalizmussal vádoltak meg, és azzal, hogy a finnek számára kémkednek. A szépirodalmat is szigorú cenzúrának vetették alá. Vlagyimir Muhin például e két sor miatt került vád alá:  „Amikor jön a nyár, megérik az alma. Mi is, mint az alma, zöldellve, lassan érünk”. A kritikusok a lassan szót kifogásolták, mondván, hogy a költő lebecsüli a szocialista verseny tempóját, és nem fogadja meg Sztálin elvtárs buzdító szavait. Az 1934-es mari pártkongresszuson megtiltották, hogy a mari nyelvet a finnugor nyelvcsalád tagjának tartsák, mivel ez “az ellenforradalmár értelmiség véleménye”. 1937 őszére az NKVD pincéjébe és kínzókamráiba került mindenki, akire a burzsoá-nacionalizmus bélyegét sütötték, és akit azzal vádoltak, hogy kapcsolata volt a finn titkosszolgálattal és hogy Finnországhoz akarta csatolni a Mari ASzSzK-t. Az írókon kívül mintegy négyezer személyt tartóztattak le, művészeket, orvosokat, tanárokat. 1937-ben egy éjszaka 164 mari írót, tudóst, művészt lőttek agyon, műveiket, még kézirataikat is elégették. Az 1990-es években lassan megnyíló levéltárak derítenek fényt ezekre a szörnyűségekre.

A háború után megjelenő értelmiségnek mindent elölről kellett kezdenie. Az építkezés lassan haladt, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára azonban kialakult egy olyan réteg, mely a nemzeti megújulás élére tudott állni. 2005-től kezdve azonban ismét rossz híreket kapunk Mariföldről. Az új politikai elit kiszorítja a marikat a vezető posztokról, mari értelmiségiek brutális támadások áldozataivá válnak, s kísért a múlt: amikor a finnek és az észtek felemelik szavukat mindez ellen, azzal vádolják meg őket, hogy az oroszországi finnugor területekre (az ottani ásványkincsekre) fáj a foguk.

 

Népdalok

 Nap jön a menny hajlatán,

arca nyíló tulipán,

ő legyen az én anyám,

ő legyen az én anyám.

Hold jön a menny hajlatán,

húzza fehér égi szán,

ő legyen az én apám,

ő legyen az én apám.

Apám Isten kakukkja,

anyám kakukk szárnya,

Bátyám Isten fecskéje,

néném fecske szárnya.

Süvem Isten lepkéje,

ángyom lepke szárnya.

Hát én tudod, mi vagyok?

Kis kölesmag, az vagyok.

Ha zöld ág lehetnék, ej-haj, virulnék,

ha én láng lehetnék, ej-haj, lobognék,

ha én csíz lehetnék, ej-haj dalolnék,

ha én szél lehetnék, ej-haj fütyülnék.

Ha én bérc lehetnék, ej-haj, ragyognék,

ha én völgy lehetnék, ej-haj, teremnék,

ha én víz lehetnék, ej-haj, emelnék,

ha én én lehetnék, ej-haj, maradnék.

A magas partfalon mit őröl a szélmalom?

A magas partfalon mit őröl a szélmalom?

Szél őrli bú-bajom, ezer évi sok jajom.

Szél őrli bú-bajom, ezer évi sok jajom.

A magas partfalon mit őröl a vízimalom?

A magas partfalon mit őröl a vízimalom?

Száz könnyem, búbajom, ezer évi sok jajom.

Száz könnyem, búbajom, ezer évi sok jajom.

            (Weöres Sándor fordításai)

Vissza

Kezdőlap

Reply