Vótok, izsórok

Hol vót, hol nem vót, vót egyszer egy izsór

A keserű szójátéknak van alapja, mert Ingermanland területén, a Szentpétervár és Narva között elterülő Finn öböl-parti sávon élő finnségiek nem mindig tudják magukról, hogy pontosan melyik nép képviselői, vótok-e, vagy izsórok.

 

Őstörténet

A történelmi Ingermanland (finnül Inkeri) a Finn öböl partján, a Ladoga tótól Narváig, a Néva két oldalán és annak mellékfolyói mentén terül el. Neve valószínűleg a Néva bal parti mellékfolyójának, az Inkere (oroszul Izsora) folyónak a nevéből származik. Első lakói a Kr. u. első évszázadokban valószínűleg balti finnek voltak, előbb a vótok ősei érkeztek meg ide, akik feltehetőleg az északi észtek egy elvándorolt csoportjából váltak önálló néppé. Később megjelentek az izsórok is, akik viszont a karjalaiaknak egy különvált csoportja, esetleg több finnségi törzs összeolvadásából keletkeztek. A 6–8. századtól már jelen vannak itt a szlávok is, s azóta jellemző, hogy Inkerit kevert népesség lakja. A 20. század elején az izsórokon, a vótokon és az oroszokon kívül finnek, észtek és németek laktak a tartományban, gyakran ugyanabban a faluban keveredve.

A vót nyelv tehát az észthez áll közel, s a lívvel együtt a balti finnség déli csoportjához tartozik. A vótokat az orosz krónikákban is emlegetik – a többi szomszédos finnugor néppel együtt csúd néven – s a Novgorodi Fejedelemség alapítói között is szerepeltek. A 12–14. században a vótok és az izsórok együtt harcolnak a novgorodi seregben hol a német lovagrend, hol a svédek, hol a finnek ellen. Bár orosz hatásra a keleti kereszténységhez csatlakoztak, a katolikus egyház is befolyása alá igyekezett vonni a területet. A 12. század végén III. Sándor római pápa püspököt nevez ki a karjalai és a vót területekre, és bullájában említi Vótföld és Ingria pogányait.

 

Történelem

1478-ban a Moszkvai Fejedelemség magához csatolta Novgorodot, annak területét öt adminisztratív egységre osztotta, melyek közül az egyiket Vót ötödnek nevezték. A határok megerősítése céljából Vótföldről kitelepítették az őslakosokat, és helyükre oroszokat hoztak. A további századokban a hatalmi harcok folytatódtak. 1617-től Ingermanland közel egy évszázadig a Svéd Birodalom része. Ez egyben a vallásháborúk kora is, amikor az uralkodó saját vallását, a lutheránus (evangélikus) hitet is terjeszteni kívánta. A vallásukhoz ragaszkodó, és az adóterhek elől menekülő emberek Oroszország belső tartományaiba költöztek. A lakatlanul maradt falvakba evangélikus finnek telepedtek be. Ők lettek az inkeri-finnek, akikről alább szólunk.

A 18. század eleji svéd–orosz háború (az ún. Nagy Északi Háború, 1700–1721) idején a Néva torkolatánál, Ingermanland szívében új fővárost alapított Nagy Péter. Az építkezésen ezrével dolgoztak a balti-finnek, s Szentpétervár terjeszkedésével maga alá temette a hagyományosan inkeriföldi településeket. Ettől kezdve folyt a terület szisztematikus oroszosítása.

A 19. században a vótok még több mint ötezren voltak, de mára a négy ismert vót nyelvjárás közül már csak egyet beszélnek Nyugat-Inkeri négy falujában. A beszélők mind öregemberek, akik egymástól elszigetelten élnek, így egymás között sem tudják használni a nyelvet. A nyelv kihalásának az oka az erős izsór, majd finn és orosz hatás. Az 1920-as évek végére 700 körülire csökkent a számuk, ezért a szovjet hivatalos szervek nem tartották fontosnak, hogy kialakítsák a vót irodalmi nyelvet. A vót nyelvről való ismereteink elsősorban a tartui egyetem nyelvészei által végzett gyűjtőutakról származnak. 2010-ben egész Oroszországban 64-en vallották magukat vótnak, és 68 fő állította, hogy beszél vótul. Ezek között lehetnek izsórok is, vagy akár szentpétervári orosz anyanyelvű nyelvészek, akik a vót nyelvet kutatják.

Az izsórok lélekszáma 2010-ben 266 volt, ebből 123 állította, hogy beszéli az anyanyelvét. Az adatok bizonytalanok, mivel a vótok is gyakran izsórnak nevezik magukat. Az izsóroknak a karjalaiakhoz hasonlóan gazdag epikus és lírai költészetük van, a Kalevala több epizódját náluk gyűjtötték. A leghíresebb izsór népi énekes, Larin Paraske (1834–1904), észak-ingermanlandi szegény asszony volt, akitől a falu evangélikus lelkésze 32 000 sornyi éneket jegyzett föl. Larin Paraske a 19. század második felében nagy tiszteletnek örvendett a finnek körében, Helsinkiben szobrot állítottak neki, s több festmény is készült róla.

 

Inkeri-finnek

Ingermanland lakói a fentebb említett inkeri-finnek is, akik az 1607-es sztolbovói béke után települtek be a jó termőföldjéről híres tartományba. A bevándorlás két irányból folyt, egyrészt a Karjalai földszorosról, másrészt Savo tartományból. A finn bevándorlók 1695-ben már a lakosság 73,8%-át alkották. A gyorsan gyarapodó népet csakhamar országhatár választotta el a többi finntől, amikor a nagy északi háború (1700–1721) következtében Ingermanland visszakerült Oroszországhoz. Szentpétervár építése inkeri falvak tucatjainak az eltűnését eredményezte, az inkeri-finnek azonban hasznot is húztak a növekedő főváros közelségéből: tejtermékekkel, zöldséggel, gyümölccsel látták el a városiakat, a férfiak pedig fuvarozást vállaltak.

Ingermanlandon az evangélikus egyház volt az egyetlen kulturális intézmény, s ez felbecsülhetetlen értékű munkát végzett a 18. században a finn nyelv ápolása terén. A fiatalok csak akkor köthettek házasságot, ha tudtak írni-olvasni. Ennek köszönhetően az inkeri-finnek műveltségi szintje jelentősen meghaladta a túlnyomórészt analfabéta oroszokét. A 19. század elején egyházi kezdeményezésre kezdett kialakulni az iskolarendszer. 1888-ban már 38 finn iskola működött Inkeriben. Az iskolák mellett szavalókórusok, énekkarok, zenekarok alakultak, dalosünnepeket szerveztek. A civil szervezetek között fontos szerepe volt a tűzoltó egyesületeknek, melyek egyfajta önképzőkörként is működtek. Ne feledjük, hogy a 19. században az inkeriek ismét egy birodalomba tartoztak a finnekkel, s ez a megkönnyítette a kapcsolattartást, szellemi téren is közeledett a két népcsoport.

A bolsevikok 1917. októberi hatalomátvétele után az inkeri-finnek kulturális szervezetei egy ideig még működhettek, az iskolákban folytatódott az oktatás. A húszas évek végén azonban megindult a támadás az egyház és a finn nyelv ellen. Előbb a lelkészeket és a tanítókat vitték koncentrációs táborba. A harmincas évek elején a kollektivizálással együttjáró száműzetések révén 18 000 ember kényszerült lakhelyének elhagyására. Az évtized végére 50 000 főt száműztek Inkeriből, szétszórva őket a Kola félszigettől a Távol-Keleten ét Szahalinig. 1937-ben a finn nyelvet mint az „ellenforradalmár nacionalisták” nyelvét betiltották, a finn nyelvű újságokat megszüntették, a könyveket elégették.

A második világháború idején becslések szerint mintegy 30 000 inkeri-finn rekedt a leningrádi blokád gyűrűjén belül, többségük azonban a németek által megszállt területen maradt. Őket a németek Finnországba evakuálták, mintegy 63 000 ezer főt. A finneken kívül izsórok és vótok is voltak köztük. A háború után a szovjetek arra kényszerítették a finneket, hogy adják ki az országban levő szovjet állampolgárokat. Vonatjaik azonban meg sem álltak Inkeriföldön, hanem folytatták útjukat egyenesen Szibériába. Csak 1956 után engedélyezték számukra a visszatérést, de addigra házaikban már mások laktak. Sokan közülük a szomszédos szovjet köztársaságokban, Karjalában és Észtországban telepedtek le.

Az inkeri-finnek az 1980-as évek végétől kezdve szinte csodával határos módon újra szervezték önmagukat. Finn segítséggel újjáépítették templomaikat, iskolákat, öregotthonokat alapítottak. 1990 óta Finnország hazatelepülőként befogadja az átköltözni kívánó inkeri-finneket. Az áttelepülő fiatalok azonban a sokévtizedes erőszakos oroszosítás miatt rosszul, vagy egyáltalán nem beszélnek finnül. A finn társadalom szimpátiája mellett ellenérzéssel is találkozhatnak. 2006 elején egy finn munkaadót pénzbírságra ítéltek, mert ruszkinak nevezte inkeri-finn alkalmazottját.

 

Népdal

Larin Paraske: Fájdalomból fakad a dal

Fájdalomból fakad a dal,

búbánatból a bús ének,

kínokból keserű könnyek.

Sok dalt fújtam fiatalon,

süvölvényként sivalkodtam,

balga módon gőgicséltem –

akkor mint gyermek, daloltam,

oktalanul ordítoztam.

Most kínjaimtól kiáltok,

szenvedés hoz szót a számra,

nyomorúság nyomja lelkem.

Szükségtelenül szepegtem,

panasz híján panaszkodtam,

mikor anyám ölén ültem,

karjaiban kapálóztam,

toporzékoltam térdein –

most, szegénynek, lenne okom,

lenne okom siránkozni,

panaszaim panaszolni.

De kinek sírjam siralmam,

ki gondol az én gondommal?

            (Csepregi Márta fordítása)

Vissza

Kezdőlap