Vepszék

A túlélés bajnokai

A karjalaiaktól délre, a Ladoga, az Onyega és a Fehér tó közötti területen élnek a vepszék, a 2010-es adatok szerint mintegy 6000-en. Közigazgatásilag ez a terület egyrészt a Karjalai Köztársasághoz, másrészt a Leningrádi és a Vologdai területhez tartozik.

A vepsze törzs már a közfinn korszakban elkülönült. Veszj néven az orosz krónikák is emlegetik őket, mint a Novgorodi Fejedelemség egyik alapító törzsét. Déli és keleti irányban is kapcsolatokat építettek ki. A történeti források szerint cserekereskedelmet folytattak a volgai bolgárokkal. Egyes feltételezések szerint ők voltak a vikingekkel kereskedő, Fehér-tengeri bjarmák, mások szerint azokkal a csúdokkal azonosak, akiknek a komikkal is kapcsolatuk volt.

A vepszék hagyományosan földművelők, az irtásos-égetéses eljárást is használták, de fontos volt körükben a halászat és a vadászat is. A 18. század elején, amikor Nagy Péter cár vas- és fegyvergyárakat alapított az Onyega tó mellett (innen származik a Karjalai Köztársaság fővárosának neve, Petrozavodszk, azaz Péter gyárai), a vepszék a karjalaiakkal együtt a gyári munkával is megismerkedtek, ahol ipari jobbágyokként kényszerültek robotolni. A férfiak vándoriparosként is próbáltak kenyeret keresni, kőtörők, favágók, fazekasok, bocskorkészítők voltak.

A hagyományos vepsze területekre egyre nagyobb számban költöztek be az oroszok. A középkor végén, az újkor elején az orosz krónikák már nem említették a vepszéket, ezért a 19. század elején a merjákhoz és a muromákhoz hasonlóan a vepszéket is kihalt népnek tartották. A. J. Sjögren finn tudós fedezte fel őket újra 1824-ben. Sjögren az orosz akadémia tagjaként számos kutatóutat szervezett a nyelvrokon népek körébe. Ő vette számba a lívek maradékait is, és a Kurlandi félszigeten rátalált a 15. században odatelepített vótok utódaira, a krévinekre.

 

Ember és természet

Míg a karjalaiak és az izsórok epikus költészetükről híresek, a vepszék körében a mesék és mondák maradtak meg. Anatolij Petuhov (1934–) vepsze író vallomását olvasva betekinthetünk a vepszék és általában a balti-finnek hitvilágába, valamint hagyományos foglalkozásaikról is képet kaphatunk:

„Nagyanyám nagyszerű mesélő volt. Szebbnél szebb történeteket, meséket, találós kérdéseket mondott, s tőle hallottam különös hiedelmekről, előjelekről is. Főként azokkal a történetekkel bűvölt el, melyek vízi és erdei szellemekről szóltak, olyan mesebeli lényekről, melyek láthatatlanul mindenütt jelen vannak. A nagyanyó meséiben ezek az állat- és növényvilágban megtestesült láthatatlan lelkek úgy jelennek meg, mint a legfelső igazságosság és jóakarat közvetítői. Már kora gyermekkoromban megtanultam, hogy egy ok nélkül letört ág felbosszanthatja az erdő urát. Azért a fájdalomért, melyet az ember a fának okozott, az erdő szelleme megbünteti az elkövetőt: arcul csapja egy ággal, gyökeret kerít az útjába, hogy megbotoljék, vagy hangyát bocsát az inge alá. Minél súlyosabb a vétek, annál szigorúbb a büntetés.

Csodálkoztam: hát akkor nem szabad tűzifát vágni, szaunaseprűt készíteni? Csak oktalanul nem szabad bántani a fát, magyarázta nagyanyó. Tűzifának, szaunaseprűnek valót gyűjteni annál inkább szabad. Az erdő szelleme még örül is, ha gazdagsága az ember javára válik. Amikor az ember boronaházhoz való szálfákat keres, a szellem maga igazítja a legszebb törzseket a fejszéje alá. Az a fa, melyet száz évig nevelt, ettől fogva az embert szolgálja száz évig. Ha bocskornak vagy puttonynak való kérget gyűjteni mégy az erdőbe, csak hajolj meg, és kérj bátran az erdőtől, az olyan egyenletes, síma törzsű nyírfákat hoz eléd, amilyeneket még sohasem láttál.

Az erdő szelleme a jó embert a legjobb bogyószedő, gombászó helyekre vezeti el, s így bíztatja: ne lustálkodj, csak szedjed a bogyót, gombát. De ha rálépsz a termésre, letaposod ahelyett, hogy összeszednéd, akkor elrejti előled gazdagságát, de még a hazavezető utat is, és eltévedsz az erdőben. Ha fürödni vagy halászni akarsz, vagy akár csak vizet merni a folyóból, vagy a tóból, kérj engedélyt a vízi szellemtől, de ne ejtsd ki a nevét. Elég, ha csak annyit mondasz magadban: tavacska, adj egy kis vizecskét! És hányszor láttam, amikor a halász egy jó fogás után – akár termetes csukát fogott horoggal,  akár sok hal akadt a hálójába – tenyerébe vett egy kis vizet, és hálából megcsókólta.

Korán kezdtem a vadászatot, s fiatal gyerekként ott voltam, amikor egy esős őszi estén társam, egy ősz öregember kalapját levéve meghajolt egy dús lombú fenyő előtt, és félhangosan ezt mormolta: kedves fenyő, engedj be minket éjszakára, nagyon fáradtak vagyunk… Néhány másodpercig állt, mintha választ várt volna, majd átölelte a fatörzset, és csak azután dobta le a válláról a hátizsákot és a puskát.

Sokkal később, már felnőttként, megőrizve lelkemben az áhitatos szeretetet és a szenvedélyes tiszteletet a természet iránt, értettem meg, hogy szerencsés ember vagyok, amiért gyermekkoromban részese lehettem egy kis nép nagy kultúrájának, mely közvetlenül és pontosan megjelölte az ember helyét környezetében, és bölcsen meghatározta az ember és a természet viszonyát.”

 

Nemzeti ébredés több lépcsőben

Az 1920-as években nemzeti ébredés bontakozott ki a vepszék körében, amelyet kezdetben a hivatalos szovjet nemzetiségi politika is támogatott. Ebben az időben a vepszék létszáma meghaladta a 30 000-et. 24 falu kapott nemzetiségi státust, és két nemzetiségi körzet felállítására is sor került. Vepsze tannyelvű iskolák nyíltak. 1932–37 között több mint húsz vepsze nyelvű könyv látott napvilágot. 1937-ben a sztálini terror a vepszéket is elérte. Bezárták az iskolákat, beszüntették a könyvkiadást, megszüntették a nemzetiségi körzeteket, kiirtották a nemzeti értelmiséget.

Akik a háború viharait túlélték, azokat az ötvenes években a „perspektívátlan falvak felszámolása” nevű szovjet akció jegyében nagyobb központokba telepítették. Amikor Petuhovék faluját is elérte a végzet, az író hazasietett anyjához.  Így számol be útjáról:

„1958-ban én Nyugat-Szibériában laktam, újságíróként dolgoztam. Szabadságot vettem ki, és hazaindultam. Majdnem három nap vonaton, egy nap hajón, aztán autóstoppal, és az utolsó 46 km gyalog az ismert úton, melyet annyiszor megtettem, amikor diákkoromban vakációra indultam. Korhadt pallók a mocsarakon, törött hidak a folyókon és patakokon, kidőlt telefonoszlopok, romba dőlt vizimalom, a kolhoz üres istállója… Aztán a szülőfalum. A mi házunk kivételével az ablakok bedeszkázva, elvadult labdarózsa- és zelnicebokrok, a házunk előtt egy magas fenyő, melyet még a nagyapám ültetett… Anyám elmesélte, hogy a vezetőség úgy döntött, hogy a falunkat áttelepíti a járási központ közelébe. Mivel a nép ebbe nem egyezett bele, bezárták az iskolát, megszüntették a postát és a boltot, összevonták a tanácsokat, így akarták indulásra bírni a falubelieket. De a nép maga akart a sorsáról dönteni: összegyűjtöttek egy kis pénzt, és követeket küldtek a vepszék lakta területre, Karjalába.

A követek visszajőve elmondták, hogy mindenütt nehéz az élet, a falvakban kevesen maradtak, de vannak üres házak, amelyekbe be lehet költözni, van föld, működnek az iskolák és a boltok. És a mi nyelvünket, a vepszét beszélik, az emberek jók, és szívesen, rokonként fogadnak bennünket. A nép így elindult. A kolhoz ingóságait traktoron szállították, az emberek gyalog mentek, hátizsákkal a hátukon. A temetőben elbúcsúztak a holtaktól, mindenki sírt.”

A nyolcvanas évek végén vepsze kulturális egyesület alakult, mely az írásbeliség és a nyelvhasználat feltámasztását tűzte ki célul, ez részben sikerült is neki. A munka egyik irányítója, Nyina Zajceva nyelvtant, tankönyveket írt, fordította a Bibliát, s maga is meglepődve tapasztalja tapasztalta, hogy munka közben a tudata mélyéről bukkantak fel az elfelejtettnek hitt szavak.

Petuhovék elnéptelenedett falujában 1992-ben húsz fiatal gazda kapott földtulajdont. Mindnyájan a környékről származnak, és majdnem mind tud vepszéül. Apáik évtizedes vágya teljesült ezzel, bízzunk benne, hogy erőfeszítéseik nem lesznek hiábavalók.

 

Népdal

Menyasszonysirató (részlet)

 

Nem való

az én szőke hajamba

vörös pántlika.

Sima arcom

sötét felhő

takarja, beborítja.

Elrepült, elszállt

viruló szépségem,

fénylő szabadságom,

gondtalan életem

át a sík mezőkön,

magas, sötét erdőkön,

át a lapos mocsarakon,

át a síma réteken.

Elröpült, elszállt,

magasba ült, messze szállt,

többet nem szól senki róla,

nem is látom többet

viruló szépségem,

fénylő szabadságom.

Kedves hugaim,

eljön majd a szép ünnep,

Miklós vidám napja,

akkor gondoljatok rám.

            (Ágh István fordítása)

Vers

Nikolai Abramov: Az otthoni tej

Pajtásaim összevertek,

feldagadt képpel tértem haza.

Akkor anyám tejet hozott,

én a csuprot kiürítve

új erőre kaptam, s futottam,

ismét volt kedvem játszani.

„Anyám, – kérdeztem egyszer –

a tej vajon varázsital?”

– Egyszer majd elmész innen –

mondta mama halkan –

de az itthoni tej ízére,

mindig emlékezni fogsz.

Mert napsütés van benne,

és a kék ég egy darabja,

és a szénakazal hűvöse,

és az árokpart virágai,

és a föld sója,

és a kenyér illata.

A tejben benne van

            minden, mire emlékszel,

ami kedves volt gyermekkorodban.

Amit – atyai háznak

és Szülőföldnek hívnak.

            (Csepregi Márta fordítása)

Vissza

Kezdőlap