Karjalaiak

Finn-Karjala

Amikor Karjaláról és a karjalaiakról beszélünk, nem árt tisztázni, hogy kikre is gondolunk valójában. Karjalaiak élnek Finnországban is, a fővárostól, Helsinkitől mintegy 500 km-re, az orosz határ közelében, Ilomantsi és Joensuu környékén. Ilomantsi Finnországnak, de az egész Európai Uniónak is a legkeletebbi községe. Az utazót itt sűrű erdőkkel benőtt hegyvonulatok, széles hátú tavak, zuhatagos folyók fogadják. Ezen a természeti szépségekben gazdag, vadregényes tájon, eldugott kis falvakban, tanyákon élnek a karjalaiak. A férfiak megélhetését  évszázadokon keresztül a fakitermelés és a faúsztatás jelentette. Az irtásföldeken a faluközösségek kalákában dolgoztak, s az emberek megtanultak egymásra figyelni, talán ezért is olyan barátságos, közvetlen, életvidám nép a karjalai. A dél-finnországi területek háború utáni iparosításának következtében elnéptelenedtek az észak-karjalai vidékek. Az utóbbi években a lakosság megtartását a turizmus fejlesztésével, kulturális központok kialakításával, múzeumi központok alapításával, fesztiválok szervezésével próbálják elérni. Hiszen a Kalevala szülőföldjén járunk, lehet építeni az énekes és zenei hagyományra. Fontos szerep jut a tudománynak is. Az Európai Unió Erdészeti Intézete Észak-Karjala központjában, Joensuuban kapott helyet, mely városnak fiatal egyeteme is rohamos ütemben fejlődik. Itt van többek között a világ egyik legmagasabb színvonalú nanotechnológiai laboratóriuma.

Ma már azonban nemcsak Kelet-Finnországban lehet karjalaiakkal találkozni. A  2. világháború végén mintgy 400 000 karjalait telepítettek be Finnországba a Szovjetuniónak átadott területekről. Ők és leszármazottaik most szétszóródva élnek szerte Finnországban, de őrzik identitásukat, és máig visszavágynak szülőföldjükre.

 

Orosz-Karjala

A tulajdonképpeni karjalaiak azonban Finnországtól keletre, Oroszország Karjalai Köztársaságában, a Ladoga és az Onyega tó vidékén élnek, valamint ettől északra, az arhangelszki területen. A köztársaság fővárosa Petroskoi (oroszul Petrozavodszk). A 2002-es népszámláláskor 93 000 karjalait írtak össze. Közülük 65 600-an a Karjalai Köztársaságban, 14 600-an Belső-Oroszországban, a Tveri Körzetben, és mintegy 13 000-en Oroszország egyéb területein élnek. A 2010-es népszámláláskor már csak mintegy 60 000-es vallották magukat karjalainak, és 42 %-uk mondta, hogy tudja is a nyelvet. A karjalai a finn közeli rokonnyelve, a határmenti nyelvjárások között alig van különbség. A távolabbi nyelvjárások külön úton fejlődtek, sok orosz elemet tartalmaznak.

 

Kelet és nyugat ütközőzónájában

Karjala, a történeti forrásokban is emlegetett, híres korelok lakóhelye, a 12. századtól kezdődően állandó háborúk színhelye volt. Hivatalosan először 1323-ban osztották fel, amikor rajta keresztül húzták meg a Svéd Királyság és a Novgorodi Fejedelemség határát. Ekkor került a karjalaiak egy része Svédország keleti tartományába, azaz Finnországba, ahol a következő évszázadokban fokozatosan bele is olvadtak a finn népbe. Egy másik, sorsdöntő békekötés az 1617-es sztolbovói volt, amikor Svédország kiterjesztette határait a Karjalai földszorosra és a Ladoga tóra. Az elfoglalt területekről a súlyos adók és az erőszakos lutheránus térítés miatt tömegesen menekültek a pravoszláv hitükhöz ragaszkodó finnségiek és szlávok. Ennek az elvándorlásnak az eredményeként születtek a Felső-Volga vidékén, a tveri kormányzóságban karjalai falvak, ahol máig él a nyelv és a kultúra.

A 18. században az oroszok visszahódították a svédektől Karjala nagy részét, s 1809-ben Finnországot is saját fennhatóságuk alá vonták. Abból, hogy közös birodalomhoz tartoztak a finnek és a karjalaiak, jó is származott: Elias Lönnrotnak lehetősége volt arra, hogy összegyűjtse a karjalai erdőkben évszázadokon keresztül megőrződött gazdag epikus hagyományt, amiből később létrehozta a Kalevalát. Ebből is látszik, hogy nem áll messze a finn és a karjalai nyelv, különösen annak északi nyelvjárása, hiszen a finnek megértik és saját kincsüknek tekintik a karjalai eredetű epikus énekeket. Az élő néphagyománnyal való ismerkedés megtermékenyítette a finn művészet minden ágát, az irodalomtól kezdve, a zenén keresztül a festészetig. A finn nemzeti romantikának ezt a speciálisan Karjalában gyökerező megnyilvánulását hívjuk karelianizmusnak, melynek képviselői között ott van Jean Sibelius zeneszerző, Akseli Gallen-Kallela festő, vagy Eino Leino költő.

A nemzeti mozgalmak Finnország után Karjalában is még a cárizmus idején megindultak. Az 1906-ban alakult Fehér-tengeri Karjalaiak Szövetsége többek között alkotmányos jogokat, föld- és erdőtulajdont, anyanyelvű iskolákat és kórházakat követelt. 1917-ben Lenin a népek önrendelkezési jogát tiszteletben tartva létre is hozott egy viszonylagos autonómiával rendelkező területet, mely 1923-ban autonóm köztársasággá lett. Élén Finnországból emigrált kommunisták álltak, s világpolitikai szerepe az lett volna, hogy innen terjedjen tovább a világforradalom előbb Finnországra, majd egész Skandináviára.

Az 1922–1935 közötti időszakban Karjala a fénykorát élte. A hadikommunizmust gazdasági fellendülés követte, lehetőség nyílt az anyagi gyarapodásra, s beindult a kulturális fejlődés is. Karjalai írásbeliséget viszont nem hoztak létre, hanem irodalmi nyelvként a finnt kezdték használni. A meggondolás hátterében az is állt, hogy Finnországot leendő szovjet köztársaságnak tekintették, és fontosnak tartották, hogy a csatlakozás pillanatában finnül írni és olvasni tudó, ideológiailag jól képzett karjalai kádereket lehessen ültetni a párt- és állami funkciókba.

 

Fasiszta nyelv

1935–38-ban ugyanolyan terror söpört végig Karjalán, mint az egész Szovjetunión. Kivégezték a köztársaság teljes vezetőségét, rajtuk kívül még ezreket öltek meg és vittek táborokba. A finnt mint fasiszta nyelvet betiltották. A kuláktalanítás és a kollektivizálás itt nem követelt annyi áldozatot, mint például Ukrajnában, mivel itt eredetileg is főként nincstelen zsellérek küszködtek az állami földeken, de az általános szegénység mindenkit sújtott.

A háború után a finn nyelv még elvileg élvezhette volna a kisebbségi nyelv státusát, de ugyanekkor indult meg az orosz ajkúak tömeges beköltözése egyrészt a Finnországtól elszakított területekre másrészt a nagy fakitermelő- és ipartelepekre. A karjalaiak aránya saját köztársaságukban 10 %-ra csökkent. 1956-ban Karjala a köztársaságok hierarchiájában is lejjebb csúszott: szövetségi köztársaságból autonóm köztársasággá vált, ami gyorsította az oroszosodási folyamatot. Megszűnt az anyanyelv iskolai oktatása, a nyelv visszaszorult a családi használatba. A kis falvakat felszámolták, a lakosságot nagyobb központokba telepítették, ahol megszűntek a hagyományos közösségek.

A nyolcvanas évek végén a karjalaiak öntudatosabb képviselői ismét megpróbálták a lehetetlent: feltámasztani a tetszhalott népet. 1989-ben megalakult a Karjalai Nép Szövetsége, mely politikai és kulturális szerepet egyaránt betölt. 1990-től a tveri karjalaiaknak is saját kulturális társaságuk van. A legfontosabb az anyanyelvi oktatás iskolai bevezetése, tanárok képzése, a nyelvművelő munka. Újból időszerű lett a karjalai nyelv írott formájának megteremtése. Ma két nyelvjáráson jelennek meg könyvek, szótárak, folyóiratok, tankönyvek. A fővárosban, Petroskoiban tudományos kutatás folyik, a színházban karjalai nyelvű előadások vannak, és van rendszeres rádió- és televízióadás is. Kulturális egyesületek, kórusok alakulnak, közösségi ünnepeket rendeznek, ahol a szétszórt nép tagjai tapasztalhatják: nincsenek egyedül.

A finnek rokonszenve mindig is érezhető volt közeli nyelvrokonaik iránt. E nyelvek kutatásának nagy hagyománya van a finn egyetemeken, s legutóbb Kelet-Finnországban, a Joensuui Egyetemen alakult karjalai kutatóközpont. A kilencvenes évektől kezdve megélénkült a kishatárforgalom a két ország között. A háború után menekülni kényszerültek visszatérnek szülőföldjükre, és ha visszaköltözni nem is tudnak, sokat áldoznak a régi karjalai falvak megmentése érdekében. Egy festői szépségű falucska, Paanajärvi a finnek segítségével menekült meg attól, hogy elárasszák egy vízierőmű miatt. A falut felvették a veszélyeztetett kulturális örökség listájára, ezután megindulhatott az újjáépítő munka, melynek révén számos falubeli munkanélküli is megélhetéshez jutott. Paanajärvit – Oroszországban elsőként – Europa Nostra díjjal tüntette ki az Európa Tanács, s az oklevelet Zsófia spanyol királyné nyújtotta át 2006 júniusában.

 

Népdal

Varázsige a naphoz

 

Köszönet aranyarcodért,

vigalmas virradtodért,

ég kékjére keltedért!

Fodor vizek alól felkeltél,

fenyves fölé fölhágtál,

aranyos kakukként felszálltál,

ezüstös galambként gördültél

égbolt ékes kékjére,

tegnapi tág tanyádra,

örök ösvényedre.

Kelj fel mindig időben,

e mai nap után is,

ajándékot adj nekünk:

egészséget, épséget,

adjál, amit adni tudsz:

vadászzsákmányt vállunkra,

halat hegyes horgunkra,

békén járd meg ívedet,

mindennapos utadat,

ösvény végén öröm várjon!

           (Rab Zsuzsa fordítása)

 

Vers

Miikul Pahomov: Ki vagyok én?

Fagy. Dérlepte fenyves.

Látszik a csillagos ég,

Fut a Nagy Szarvas,

A fényes hold szeme néz.

Ki vagyok én? kérdezem.

Hol élek? találgatom.

A válasz mély kút fenekén

hever, aztán feljő:

a végtelen Kozmoszban – porszem,

a nap világánál – gyermek,

kicsinyke népemnek – fiú,

a kujärvi Iivu fia Pausi, Pausi fia

Obram, Obram fia Fed’uo unokája.

(Kubínyi Kata fordítása)

Vissza

Kezdőlap