Lívek

A legdélibb balti-finn nyelv

A nyelveknek abban a folyamatos láncolatában, ami a balti-finn, más néven finnségi csoportot létrehozza, a lív a szomszédos déli-észt nyelvjáráshoz van a legközelebb. De különbözik is tőle, mivel másik szomszédjától, a lett nyelvből szavak sokaságát kölcsönözte, és a többségi nyelv hatása a nyelvtanban is tetten érhető. Azért a szomszéd sem maradt érintetlen: a lív szavakon kívül a finnugor nyelvekre jellemző első szótagi hangsúlyozást a lettek is átvették, ahogyan magyar hatásra az első szótagra teszik a hangsúlyt a szlovákok, és finn hatásra a finnországi svédek. A lívek nyomot hagytak a lett kultúrában és népművészetben is.

 

Történelem

A történeti Livónia a Nyugati Dvina (Daugava) völgyében alakult ki, a mai Dél-Észtország és Észak-Lettország tájain. Ez a lívek őshazája, akik a Kr. u. első évszázadokban váltak ki a közfinn közösségből. A 10–12. században virágzó kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Gotland szigetével, a kijevi szláv állammal és a finn területekkel. Hamarosan megjelentek a parton az első német kereskedők és hittérítők is. A 13. századi krónikaírók, Saxo Grammaticus és Lett Henrik tudósítottak a lívek elleni keresztes háború kezdetéről. A meghódított líveknek a német lovagrend oldalán az észtek elleni támadásban is részt kellett venniük. Közben délről a lettek benyomultak a lív területekre, és elkezdődött a lívek lassú asszimilációja.

A Livóniai Lovagrend 1561-ig tartotta kezében a területet, ezután néhány évtizedig (1629-ig) a Lengyel-Litván Nagyfejedelemség volt a tartomány gazdája. Ez az az idő, amikor magyar uralkodója volt a líveknek Báthory István személyében, aki, mint tudjuk, lengyel király is volt. A 18. században a Svéd Királyság mondhatta magáénak Livóniát, majd Nagy Péter győzelme után, 1701-től az Orosz Birodalom része lett. Közben a tényleges hatalom végig a balti német földesurak kezében volt, csakúgy, mint az észt területeken. A helyi lakosság jobbágysorban szenvedett.

 

A hanyatlás kezdete

A 19. század végére a líveknek a Rigai öböltől keletre élő csoportja már eltűnt. A 19. század közepén A. J. Sjögren finn tudós és F. J. Wiedemann észt nyelvész már csak a Kurlandi félsziget nyugati partján,  tizenkét halászfaluban talált líveket, akik nem is lívnek, hanem partlakónak, halásznak nevezték magukat. Számuk ekkor 3000 körül volt, és nyelvük megmaradását feltehetően annak köszönhették, hogy mocsaras vidék zárta el őket a szárazföldtől, s halász, fókavadász, tengeri hajós életmódjuk is különbözött a lettekétől, ezért nem érte őket sok lett hatás. Tengeri szomszédaik viszont, Saaremaa szigetének észt lakói nyelvileg is és foglalkozás dolgában is közel álltak hozzájuk, és erősítették nyelvi és kulturális identitásukat.

Az első világháború miatti kitelepítésben a lívek létszáma a felére apadt, de a fiatal Lett Köztársaság keretei között a húszas-harmincas években fénykorát élte a lív művelődés. Irodalmi antológiák, kalendáriumok, tankönyvek jelentek meg. A mozgalom egyik vezetője Kārli Stalte (1870–1947) költő, bibliafordító, lapszerkesztő. Barátaival 1923-ban megalapította a Lív Szövetséget. Első tevékenységeként nemzeti jelképeket teremtett. A zöld-fehér-kék lív zászló azt a képet mutatja, amit a tenger felől lát a hajós: alul a tenger kékje, fölötte a parti homok keskeny fehér sávja, afölött az erdő zöldje. A lív himnusz is Stalte műve. Hazám című versét ugyanarra a Fredrik Pacius által szerzett dallamra lehet énekelni, mint a finn és az észt himnuszt. Az iskolákban ekkor bevezették a lív nyelv okatását, s a tanárokat Finnországban képezték. A nagyobb testvérnépek más módon is igyekeztek részt venni a lív újjászületésben. A lívparti legnagyobb településen, Mazirbében finn, észt és magyar segítséggel  felépült a Lív Nép Háza, melynek az lett volna a célja, hogy a lív művelődés központja legyen. A ház azonban nem tudta küldetését teljesíteni. Röviddel a 2. világháború kitörése előtt, 1939. augusztus 6-án avatták, ezután a lív művelődés ügye fél évszázadra a háttérbe szorult.

 

Egy nép elpusztítása

A szovjetek 1940-ben megszállták Lettországot, ezzel a lívek sorsa is megpecsételődött. A frontvonalról evakuálták a lakosokat, s aki túlélte a háborút, az a negyvenes évek végi kitelepítéseknek és a kolhozosításnak esett áldozatul. A lív partvidék a Szovjetunió egyik legjobban őrzött határzónájává vált, ahol még megközelíteni sem lehetett a partot, nemhogy halászni. A szovjet katonák nemcsak elűzték a lív halászokat, hanem csónakjaikat is kettéfűrészelték. A csónakok ilyen megsemmisítése azért is kegyetlen eljárás, mert a lívek – halásznépekhez hasonlóan – különös tisztelettel viseltetnek csónakjaik iránt. Az öreg csónakokat hagyják elkorhadni, vagy a Szentiván napi máglyán égetik el őket – a hajók így méltó módon végzik be földi küldetésüket, és tisztes helyük lesz a hajók túlvilágában.

A csónakok tragikus sorsáról Jávorszky Béla tudósított, aki az 1990-es években Helsinkiben és Tallinnban látott el az egész Baltikumra kiterjedő nagyköveti feladatokat. Emlékezetes találkozásait, művelődéstörténeti jegyzeteit 1998-ban egy esszékötetben írta meg  „A kettéfűrészelt csónakok földjén” címmel. Ebben a kötetben említi Lennart Merinek, az Észt Köztársaság első elnökének egy élményét is. Meri a szovjet időben filmrendezőként dolgozott, s egy ízben a lívek között forgatott. Lív népzenét és néptáncot vettek föl egy kietlen kultúrházban, minden ablaknál géppisztolyos katonák őrizetében. A katonák arra vigyáztak, nehogy a határsávban más is kerüljön a filmszalagra, mint a néptánc. A történet így folytatódik: „Meriék befejezték már a felvételt, amikor a lívek megkérdezték, hogy elénekelhetik-e még legkedvesebb dalukat. S ahogy fölzeng az ének, az észtek megdermednek: harsog a lív himnusz, amelynek dallama azonos az övékével, s amelynek elénekléséért akkoriban húsz évet is kaphatott a tettes. De zengett, szárnyalt az ének, a géppisztolyos orosz katonák mosolyogva hallgatták, fogalmuk sem volt, mi ez a dal, az észt operatőr pedig forgatott, szívdobogva.”

1970-re a lív népnevet törölték a Szovjetunió nemzetiségeinek névsorából. A népszámáláskor senki sem vallhatta magát lívnek, választhatott, hogy lettnek, vagy orosznak írják be. A nyelv és a nemzettudat azonban élt, ha búvópatakként is. A nyelv fennmaradásában fontos szerepük volt az észt nyelvészeknek, akik a tartui egyetemről rendszeresen szerveztek nyári expedíciókat a lív falvakba. Az egyikük elmesélte, hogy megfigyelték: adatközlőik egyre jobban tudnak lívül. A magányos öregeket lelkesítette a tudat, hogy fontosak valakinek, és érdekes az, amit ők tudnak. A hosszú téli estéken azon gondolkodtak, hogy ugyan miről is fognak mesélni majd a következő nyáron az észt kutatóknak – tudatuk mélyéről elfelejtett emlékek, szavak, nyelvtani szerkezetek bukkantak elő, újraélesztették magukban a tetszhalott nyelvet.

 

Kései újjászületés

A gorbacsovi enyhülés a legnyugatibb tagköztársaságokban hozta meg első gyümölcseit. 1988-ban újjászületett a Lív Szövetség, s 1991-ben, a független Lett Köztársaság lív kulturális-történeti területként védetté nyilvánította azt a tizenkét falut, ahol még lívek élnek. A szögesdrótokat elbontották, az őrtornyok összedőltek, s az emberek visszaköltözhettek szüleik, nagyszüleik valahai otthonaiba. A Lív Partvidék központja Mazirbe, a tevékenység fő helyszíne pedig a több mint ötven évvel korábban rokonnépi segítséggel felépült ház lett. Múzeum működik benne, és születőben van egy mindenre kiterjedő lív archívum. A fővárosban, Rigában élő lívek kulturális egyesületeket alapítottak, ének- és táncegyütteseket hoznak létre. Kérdés, hogy mindez elég-e a nyelv továbbélésére. A kutatók szerint a tengerparti falvakban már nem élnek lívek. ma mintegy kétszázan vallják magukat lív nemzetiségűnek, de közülük egy sincs, aki anyanyelveként sajátította volna el a lív nyelvet. Ami biztos, most már nem tűnik el nyomtalanul a lív nép.

 

Népdal

Csicsó madár

Csicsó madár, arany madár!

Felserkenni ideje már.

Csicsó, csicsó!

Jó halat hozz tengerünkbe,

Rossz keszeget más tengerbe!

Csicsó, csicsó!

Jó állatot vadonunkba,

Farkast, medvét más vadonba,

Csicsó, csicsó!

Jó fiakat mi falunkba,

Rossz fiakat más falukba,

Csicsó, csicsó!

            (Képes Géza fordítása)

 

Vers

Kārli Stalte: Lív dal

Lívek nyelve, anyanyelvem,

minden hangod szent nekem!

Ki e nyelvet elveszíti,

anyja szavát is felejti.

őseink lívül beszéltek,

lívül mind a parti népek,

dalukat lívül dalolták,

imádságuk lívül mondták.

Magunk is lívül beszélünk,

népünk nyelve a szerelmünk,

legyünk, mint voltak apáink

kemények, mint kőszikláink!

            (Gombár Endre fordítása)

Vissza

Kezdőlap