A rokonság fogalma az egyes tudományágakban

Rokon népek. Kik a rokonaink, mely népekkel állunk mi, magyarok rokonságban? Különös, hogy ezt az oly régen és oly sokszor feltett kérdést milyen sokan és milyen sokféleképpen válaszolták meg. Miből adódik a vélemények eltérése?

Tudnunk kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” szólhatunk. Sok meddő vitát éppen az okoz, ha ezeket a fogalmakat összekeverjük. Megkülönböztethetjük a nyelvek rokonságát, a népek és csoportok kognitív rokonságtudatát, a kulturális jelenségek összefüggéseit és motívumok, jelenségrendszerek hasonlóságát, eredetét, hagyományközösségek kapcsolatait, de beszélhetünk genetikai és más, családi kapcsolatok mintájára a leszármazotti és házasodás révén keletkező rokonságról akár nagyobb közösségek, népek esetében is. Ezek a lehetséges összefüggések más-más irányba vezethetnek minket. Íme néhány példa:

 

1. A nyelvtudomány bő kétszáz év alatt olyan tudományos rendszert dolgozott ki, aminek segítségével a magyar nyelv nyelvészeti rokonsága egyértelmű, a tudományos világ számára nem okoz fejfájást: a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád része, annak finnugor ágába tartozik, azon belül is a hanti és manysi nyelvvel áll legközelebbi rokonságban. Ugyanakkor az uralisztika mint elsősorban a nyelvtudományra építő tudományterület szerint a nyelvi közösségünk más uráli, finnugor népekkel a bronzkorban, de még legközelebbi nyelvrokonainkkal is a vaskor hajnalán megszűnt, tehát a honfoglalást ezer-ezerötszáz évvel megelőzően. Ezt követően a magyarság – a legtöbb hipotézis szerint – valahol a Volga és az Irtis folyó között élt, a sztyeppe északi peremén, ahol kitűnő termőföldek, nagyállattartásra alkalmas legelők és gazdag érclelőhelyek is voltak, így tehát komplex gazdálkodást folytatott, hasonlatosan ahhoz, ahogyan később a kárpát-medencei megtelepülésünket követően tették elődeink. A hangsúly persze időről időre változhatott, így a vándorlás(ok) korszakában a nagyállattartó lovas nomadizmus kerülhetett előtérbe, míg az éghajlat és az élőhely függvényében nyugodtabb időszakokban a földművelésnek és a fémművességnek, akár a kézműiparnak is meghatározó szerepe lehetett.

2. A folklórkincs Eurázsia népeit, sőt, még távolabbi közösségeket is képes összekötni, és hasonlóságok a világ bármely vidékén élő bármely népesség meséi, mondái között fellelhetők. Ettől persze még vannak olyan helyi specialitások, amelyek egy-egy térséget mégis mássá tesznek, de a folklór már évszázadok, talán még régebb óta igazán globális rendszerré összeálló kultúrkincsünk. A folklórmotívumok, szüzsék és -jelenségek futótűzként képesek terjedni, néha szabályszerű változásokon menve át. Egyes kisebb-nagyobb kultúrkörök saját képükre formálva aztán továbbadják vagy épp elvetik őket. Így egy különösen bonyolult összefüggés- és különbözőség-rendszer alakult ki, amelyet a legképzettebb folkloristák sem láthatnak át teljes egészében. Más kulturális jelenségek, szokások is folyamatosan változnak, alakulnak, egyesek keletkeznek és mások kivesznek, vagy csak néhány közösségre olvadva maradnak meg, máskor pedig kilúgozva vagy épp felélesztve folklorizmussá válnak. Hasonló az eset a folyamatosan változó néprajzi jelenségek, szokások és a tárgyi és szellemi kultúra más elemeivel is. A néprajzkutatók csupán a tudományág kialakulásának első évszázadában hitték azt, hogy önállóan fel tudják tárni a népek múltjával és rokonságával kapcsolatos szálakat. A néprajz történetisége ellenére sem tudott választ adni az őstörténet vagy a népek rokonságának alapvető kérdéseire. A kulturális rokonság ugyanis sokfelé mutat, ez alapján nem tudjuk népünket egyetlen néphez vagy bizonyos népek körülhatárolt csoportjához kötni. A környező népektől a távoli, ázsiai vagy észak-európai népekig, de közel-keleti népekig is elvezetnek minket kulturális jelenségeink. Rokonaink tehát – bizonyos, kulturális szempontból – mindannyian.

3. Hasonló a helyzet a genetikával. A genetika népességeket, csoportokat vizsgál, ma is küszködik a „nép” fogalmának megragadásával (helyette a „populáció” vagy a „csoport” mesterséges fogalmát használja). Mivel a múltban létező embercsoportok is vándoroltak és keveredtek, több tízezer évre visszamenőleges vegyülésük azt eredményezte, hogy sem a múltban, sem ma nincs és nem is volt „tiszta” (más csoportoktól teljesen elkülöníthető) genetikai állománnyal bíró nagyobb népesség. Így van ez a magyarokkal is. Ha összehasonlítjuk a mai népesség egyes mintáiból nyert eredményeket a múltban e területen élőkkel, akkor még a 10. századi népesség és a mai magyarországi népesség között is markáns eltéréseket tapasztalunk. A népesség genetikai állománya még a Magyar Királyság területén is belső és külső hatásoknak volt kitéve, egész népek költöztek be (besenyők, jászok, kunok, délen szerbek, de érkeztek hazánkba örmények, zsidók, cigányok stb.), akik egytől egyig nyomot hagytak genetikai térképünkön. A legingoványosabb talajra akkor lépnénk, ha egy múltbeli és térben különböző népességgel próbálnánk a mai magyarságot vagy a Magyarországon élőket genetikailag összevetni. Mindez egyúttal felveti a „ki a magyar?” kérdését, amit a genetika nem tud megfelelően kezelni, megválaszolni. A felhasznált minták reprezentativitásának módszertani kérdése is a genetikai vizsgálatok egyik komoly problémája.

4. Felmerült, hogy a történettudomány által az írott források alapján elképzelt – megfelelő forráskritikával, de feltárható – folyamatok egy-egy nép rokonsága tekintetében is meghatározó jelentőséggel bírhatnak. Mivel azonban a honfoglalást megelőzően a magyarságról csak igen csekély és nem kevésbé ellentmondásos írott forrás áll rendelkezésre, az is kizárólag a honfoglalást közvetlenül megelőző időszakból való, így arra, hogy honnan jöttünk, Eurázsia mely vidékéről, és kikkel éltünk szomszédságban, mikor kikkel alkottunk szövetséget, a történettudomány nem, vagy alig tud választ adni, nagy távlatokra – a magyarság esetében – pedig semmiképp sem tud visszanyúlni. Mivel a történettudomány elsősorban az írott források kutatása alapján dolgozik, és segéd- illetve társtudományai révén is csak megközelítő, kiegészítő eredményekhez jut, így csak arra kereshet és esetleg kaphat feleletet, hogy a honfoglalást megelőzően a kora középkorban milyen folyamatok vezettek el közvetlenül a honfoglaláshoz. Ezt megelőzően azonban olyan űr tátong a történeti nyelvészet eredményei, a régészet bizonytalansága és a történettudomány fogódzkodói között, hogy a magyarság népességtörténeti folyamatait nem vagy csak nagyon elvontan tudjuk felvázolni. Így történeti folyamatokban a rokonságkutatás a középkorra és az azt követő történeti eseményekre és népességtörténeti folyamatokra vonatkozóan rendelkezik alapvető jelentőséggel, amikor az írott források és egyéb tudományágak eredményei ezt viszonylagos biztonsággal megengedik.

5. A kulturális antropológia is megkísérelte az emberiség fejlődésének és kultúrtörténeti folyamatának modelljét megalkotni. A 19. századi evolucionalizmus mára tudománytörténeti jelentőségűvé olvadt, újabb és újabb iskolák, irányzatok elvetették vagy épp differenciálták ezt az eredetileg elképzelt lineáris és egyöntetű fejlődésmodellt, amely szerint a népek egyetlen hosszú út különböző fejlődési fokain, mintegy állomásain helyezkednek el, illetve haladnak az európai kultúra mint a fejlődés élvonala felé. Ezt az elméletet ma már nemigen osztják, és a konkrét őstörténeti kérdésekre, rokonsági kérdésekre sem tud választ adni elméleti jellege és általánosításai révén. A későbbi iskolák és irányzatok sem igen foglalkoztak a népek rokonságának kérdésével. A kulturális antropológia mint a tudományközi kommunikációra fogékony tudományterület gyakorlati adatokon és gyűjtőmunkán alapuló újabb elméleti modelljeivel a nagyobb kulturális és társadalmi folyamatok felvázolását ma is több esetben tűzi ki célul, de a népek rokonításának kérdése ezen egyelőre kívül esik.

Önmagában tehát egyetlen tudományág vagy tudományterület sem hivatott „megoldani” a népek rokonságával kapcsolatos kérdéseket, bár megadhatja saját paradigmáján belüli válaszait. A tudományközi párbeszéd egyelőre nem alkotott egységes fogalmat a „népek rokonságra”. Ennek ellenére az eddigi eredmények néhány kérdésben – így a nyelvek rokonításával kapcsolatban is – szilárd fogódzkodókat adnak számunkra. A további kutatások bizonyosan sok értékes eredménnyel gazdagítják majd tudásunkat, csiszolják elképzeléseinket.

Tamás Ildikó – Csáji László Koppány

Vissza

Kezdőlap