Bábjából kikelő pillangó

Kookonist kooruv liblikas. Minták a századvégi észt rövidprózából I–II. Szombathely, 2002.

 

A Bábjából kikelő pillangó című gyűjtemény 2002-ben látott napvilágot Szom­bat­helyen. Bereczki Gáborné Mai Kiisk válogatta a műveket és szerkesztette a kötetet, valamint az előszót is ő írta. Már maga a kötetcím is elgondolkodtató, ugyanakkor zavarba ejtő. Hiszen egyértelműen szimbolikus címről van szó, viszont a szim­bólum megértése a kötet előszavának elolvasása nélkül (melyből az észt történelmi változásokról és az észt próza fejlődéséről, helyzetéről kap részletes tájékoztatást az olvasó) rendkívül komplikált lenne. Az azonban kétségtelen, hogy a Bábjából kikelő pillangó cím arra utal, hogy itt valamiféle metamorfózis, fejlődés, megújulás következett be az észt nép életében és – ezzel együtt – irodalmában.

E válogatás tizenhét (tizenkét férfi és öt nő) észt szerző művét tartalmazza. Érdemes kiemelni a szerzők közül két rendkívüli tehetséget Jaan Kruusvall-t és Mehis Heinsaart, akik 2001-ben megjelent írásaikért elnyerték az észt irodalom évdíját. A kötet fordítóinak munkája szintén elismerésre méltó. A 16 fordító között vannak egyetemi diákok, illetve nagy múltú, elismert fordítók egyaránt. Közülük Nebdál Doris és Patat Bence eredményei a legjelentősebbek; mindketten díjat nyertek a Magyar–Észt Társaság fordítói versenyén.

A szerzők kora, neme, stílusa, nyelvhasználata, illetve népszerűsége, ismertsége nagyon különböző. Mégis van valami, ami közös bennük, ami e kötet szükség­szerűségét adja, ami tulajdonképpen életre hívta ezt a gyűjteményt. Ez pedig nem más, mint a szerzők világlátásának megváltozása, mely erőteljesen érzékelhető a nagy gonddal válogatott művekben (azok nyelvezetében, mondanivalójában, és kifejezésmódjában). De milyen változásról van szó tulajdonképpen?

Ahogy az a kötet előszavából kiderül; küzdelmes volt az út, mely az észt megújulásig vezetett. Az észt irodalom legújabb korszaka 1985-től számítandó. Ekkor Mihail Gorbacsov enyhébb reformjai mozgalmak sorához vezettek Észtor­szág­ban. Ezek hatására végül bekövetkezett a kommunista blokk összeomlása. Ilyen mozgalmak voltak például az 1986 és 1987 között végbemenő tiltakozó akciók, illetve az 1988-ban kezdődött „daloló forradalom”. 1989 nyarán a Balti országok 700 km-es ún. Balti lánccal juttatták kifejezésre közös törekvésüket a függetlenségre. Az 1980-as években az a nemzeti mozgalom folytatódott, melynek lezárása az Észt Köztársaság kikiáltása volt 1918-ban. Az 1990-es években elindult a régi társadalmi rendszer átalakítása, megújulása. Az észt népnek a rendszerváltás után számtalan, addig nem ismert, nehézséggel (infláció, és ebből következően az emberek életszínvonalának csökkenése) kellett szembenéznie. 1992-ben Lennart Meri lett az elnök. Ettől kezdve az ország pénzügyi, társadalmi helyzete javulni kez­dett. Ezzel egy időben a kulturális felfogás is változott; a kapitalista, piacra ter­me­lő versenyhelyzetben átalakult az információáramlás, az emberek érték­rend­szere, mentalitása, és viselkedése is megváltozott. Valamint csökkent a magas kultúra és az irodalom értéke.

Az irodalomban bekövetkező fordulópont az 1990-es évek közepére tehető. Jelentős változás volt, hogy csökkent az irodalmi nyelv presztízse. Nemcsak a médiában, hanem a literatúrában is megjelentek a különböző nyelvjárások. A témákat tekintve újításnak számított a szexualitás megjelenése, továbbá jellemző volt az irodalomban a történelem deheroizálása, a mitológia groteszkségének felfedése, a paródia, és a cinizmus. Műfaj tekintetében is változások mentek végbe; egyre elterjedtebbé vált a memoár műfaja és egyre nagyobb teret nyert az esszéirodalom.

Visszatérve a figyelemfelkeltő kötetcímre és annak magyarázatára; a Bábjából kikelő pillangó nem más, mint az észt irodalomban végbemenő változás, megújulás, valamint az új nemzedék – amely az idősebb szerzők mellett is bátran hallatja hangját – útkeresésének szimbóluma. Nem meglepő tehát, hogy a könyvcím ihletője Mati Unt Két találkozás és azok szintézise című novellája volt.

A Bábjából kikelő pillangó című gyűjtemény is leginkább novellákat, miniatűröket, úti és gondolati naplókat, látomásokat tartalmaz. Érdekesség, hogy felépítése nem tematikus, nincs benne szigorú rendszer, de ez nem is volt célja a szerkesztőnek. Tulajdonképpen a Bábjából kikelő pillangó felépítése, szisztémája a két kötetben megjelenő szerzőkhöz kapcsolódik; az idősebb írók műveivel kezdődik, majd két fiatal szerző munkájával zárul. Meglepő lehet, hogy e művészek között 57 év különbség van, de ez a szerkesztési mód a gyűjteményt csak még színesebbé és egyedülállóbbá teszi.

Külsőre a kötetről nem mondható el ugyanez a színesség, a borító inkább egyhangú, nem nevezhető figyelemfelkeltőnek. A köteteken belüli illusztrációk mind fekete-fehérek, és a történetekhez kapcsolódnak. Ezek a képek sokszor groteszknek, elrettentőnek hatnak. Például Mats Traat A zuhany című művéhez készített illusztráció kimondottan félelmet keltő.

A zuhany (1964) című mű (ford. Bereczki Gábor) értelmezésekor könnyen akadályokba ütközhet az olvasó. A tartalom nehezen megfejthető és bonyolult, a mondanivalóval sem könnyű azonosulni. A történet hosszú leírással kezdődik, egy ember küzdelmét részletezi; a zuhanyzóban szédül, imbolyog, saját szakállára lép. Később kibontakozik a mű érzelmi síkja is; a szereplőt megrohanják az érzések, a honvágy, a család hiánya. Érdekes, hogy valójában semmilyen információ nem derül ki a főszereplő életéről, kapcsolatairól, hátteréről. Semmit sem tudunk róla. Miért nem hiányolja őt senki, amikor évek óta távol van a családjától? Hol van pontosan? Hogyan került oda? Ki ő? A történet egésze zavaros és rejtélyes.

A kötetben több olyan mű található, amelyet az olvasó csak többszöri újraol­va­sás, átgondolás után képes megérteni, felfogni. Ez köszönhető a sokszor nehezen követ­hető gondolatiságnak, a filozófiai elmélkedéseknek, az érzelmek nagy (előfor­dul, hogy túl nagy) szerepének. Mindezek elvonttá, néha kevésbé érdekessé, sőt von­ta­tottá tehetik az egyébként nem nagy terjedelmű elbeszéléseket. Hiszen a történet statikus, a cselekmény megreked egy-egy ponton, sokszor csak az elbeszélő gondolatairól, érzéseiről szól az egész mű.

Gyakran érezhető a melankólia és a monotonitás is az elbeszélésekben. Ugyan­akkor fontos megjegyezni, hogy sokszor emiatt a gondolatiság, elvontság miatt az olvasó az adott művet hosszú időre megjegyzi, újra és újra felidéződik benne, hatással van rá. A hangulat érzékeltetésének egyik gyakori eszköze az időjárási elemek leírása (hasonlóan a Búzavirágok közt alszom el című verseskötetben megjelenő költeményekhez).

A következőkben Jaan Kruusvall A csend hangjai és Arvo Valton Az észt nyelv című műve kerül bemutatásra, mert ezek egyedülálló hatásuk révén kiemelkednek a kötetben fellelhető munkák közül.

Az előszó olvasása közben könnyen felébred az emberben a kíváncsiság Jaan Kruusvall művei iránt. Ezért valószínű, hogy a kötetből az első elbeszélés, amit az olvasó fellapoz A csend hangjai (ford. Segesdi Mónika) lesz. Igaz, ez is többszöri elolvasást igényel, de már elsőre is nagyon izgalmas a szerző csendről alkotott újszerű és érdekes gondolatait, véleményét megismerni. Először a cím ragadja meg a figyelmet, hiszen egy ellentmondásról van szó. A mű értelmezése után azonban az olvasóban megszűnik az a zavar, kétkedés, és értetlenség, amit először érzett a címmel kapcsolatban.

A csend hangjai – ahogy az a cím alapján várható – filozofikus gondolatokkal indul; a szerző próbálja körülírni a csendet, meghatározni a fogalmát. Illetve, arra keresi a választ, hogy érzékelhető‑e a csend valamilyen módon. Érdekes, hogy bár a műnek nincs cselekménye (valójában nem történik semmi, csak a szerző filozofál), mégis magával ragadja az olvasót a gondolatmenet, és saját magára vetítve is elkezdi értelmezni a mondanivalót. Elgondolkodik azon, hogy neki személy szerint mit jelent a csönd. Azért is kiemelkedő ez az írás, mert mindenki máshogyan értelmezi, ugyanakkor minden olvasóra hatással van. De nem csak az értelmezés sokfélesége teszi érdekessé a művet: a szerző rendkívül izgalmas költői képeket használ (pl. „csend hasít a fülünkbe” vagy: „a csend súlyos hangjai jégcsapként lógnak a hallgatáson”).

Jaan Kruusvall szerint a csend halhatatlan, de az emberek mind-mind máshogy viszonyulnak hozzá (van, aki „zajfüggő” van, aki fél tőle, valakit megöl, mások gyűlölik, megint mások nem is képesek a csöndet meghallani vagy csak nem akarják). Az olvasó elkezd gondolkodni azon, hogy ő vajon melyik embertípusba, csoportba tartozhat. Bár ezeket a kategóriákat nehéz meghatározni, és általában az egész műnek a témáját, tárgyát kihívást jelentő feladat megragadni, mégsem veszítjük el a fonalat és pontosan értjük (még ha nem is első olvasásra), hogy miről ír a szerző. Még akkor is, amikor a csendet hangszerrel azonosítja.

Tulajdonképpen a mű utolsó mondatában található a szerző konklúziója (melyet az egész mű során sejteni lehet); a csend maga az élet. E kijelentés kapcsán számtalan kérdés merülhet fel. Ennek az utolsó megállapításnak a célja pontosan az, hogy az ember továbbfűzze a gondolatmenetet és ne feledkezzen meg egykönnyen erről a műről.

Jaan Kruusvall A csend hangjai című írása mellett említést érdemel a második kötet legelső elbeszélése; Arvo Valton Az észt nyelv (ford. Bereczki Gábor) című munkája. Egyrészt azért, mert valóban volt cselekménye a történetnek (igaz, hogy a történet végére érve jogosan merülhet fel az olvasóban, hogy nem a főhős álma volt‑e az egész), valamint több szereplő is megjelenik a mű során (habár úgy, mint A zuhany c. elbeszélésnél, itt sem derül ki semmi a szereplők életéről, hátteréről, de ennek oka a terjedelem kötöttségében keresendő).

A történet narrátora egyben a történet főszereplője is, egyes szám első sze­mély­ben meséli el a bíróságon történteket. Gyakoriak a párbeszédes részek, ami egyáltalán nem megszokott a kötetben szereplő művek esetében. E dialógusok fenntartják az olvasó figyelmét. Leíró rész gyakorlatilag nincs, de ez egyáltalán nem tartozik a negatívumok közé.

A szituáció tulajdonképpen már az első mondatban nyilvánvalóvá válik, amikor a bíró arra szólítja fel a főhőst (a vádlottat), hogy álljon fel. Ez után ismerteti a vádat, mely a hétköznapi olvasó számára meglehetősen nevetségesnek tűnhet. A vád ugyanis az, hogy a vádlott saját anyanyelvét magasztalta, és ebből következik, hogy a többi nyelvet alsóbbrendűnek, értéktelennek tartja, így megsértette az összes olyan embert, akinek nem az észt az anyanyelve. A vádlott nyugodtan válaszolgat, érezzük, hogy nem igazán érti a problémát (ahogy az olvasó sem tudja átérezni a vád súlyát).

Azt is a vádlott szemére vetik, hogy kizárólag észt nyelven írta költeményeit. Ez a „bűn” az olvasó számára az észtek történelmének minimális ismerete nélkül irracionálisnak és logikátlannak tűnne, ezért is nagyszerű, hogy Bereczki Gáborné Mai Kiisk részletesen leírta az észtek függetlenségéig vezető utat, az utána bekövetkező változásokat. Ugyanis mindezek ismeretében a kötetben szereplő művek közül sok történetnek más értelmezése, mélyebb jelentéstartalma is megvilágításba kerül az olvasó számára.

A bíróságon azt javasolják a vádlottnak, hogy beszéljen az ügyvédjével, mielőtt még több, újabb bizonyíték kerül a bíróság tulajdonába, melyek csak ronthatnának a vádlott helyzetén. A vádlott viselkedése, makacssága utalhat arra, ahogy a szerző látja az észt népet és a függetlenségért vívott harcaikat: „Az igazság azonban lényegesebb volt számomra, mint az, hogy ép bőrrel ússzam meg a dolgot.”

Igazán szép az a rész, amelyben a vádlott elmondja, hogy mennyi mindent jelent neki az észt nyelv (gyermekkorában és mostani tudományos munkájában, publikációjában is ezt a nyelvet használja, az összes olyan emberrel, aki igazán közel áll vagy állt hozzá eddigi élete során észt nyelven beszélt). Ez a fajta nemzeti öntudat olyan érzést kelt, mintha a vádlott maga a függetlenségéért küzdő észt nép megtestesítője, szimbóluma lenne. Leginkább akkor érezhető ez, mikor a főhős bevallja, arra vágyik, hogy verseit még sokáig olvassák és az észt nyelv minél több ideig létezzen. Erről a vágyáról nem tud lemondani, ha a bíróság ezért bűnösnek találja őt, akkor ő egyszerűen nem ismeri el hatályosnak a döntést, és az észt marad számára a legszebb nyelv. Ugyanakkor érdekes és nagy jelentőségű a bíró gondolatmenete is: „Az emberiség századokon át kénytelen volt elviselni bizonyos csoportok öndicséretét. Minden párt csak önmagának kiáltott éljent. Minden szellemi irányzat kiválasztottnak vélte magát”.

A bíróság visszavonul, a vádlott az Irodalmi múzeumba megy, ahol elalszik a kéziratokat tartalmazó mappák közt. Másnap felébredve álomnak tűnik az egész tárgyalás. Az olvasót a szerző bizonytalanságban hagyja; Vajon tényleg megtörtént ez az egész? Elítélnének valakit azért, mert saját anyanyelvét tartja a legszebbnek? Vagy csak egyszerűen megőrült a főhős? Ezen kérdések mellett az is gondolatba ejtheti az olvasót, hogy Arvo Valton vajon saját gondolatait, véleményét, érzéseit mondatja‑e ki hősével ezekben a sorokban: „Valóban szerettem az észt nyelvet. Nem akartam lesüllyedni és közönséges szavakat mondani, megőriztem idealizmu­somat akkor is, amikor végre elaludtam.” Lehetséges, hogy a szerző állásfoglalása ez az észt irodalomban bekövetkezett változásokkal szemben? Előfordulhat, hogy nem minden szerző örült az újításoknak?

Azért is mondható izgalmasnak a Bábjából kikelő pillangó című kötet, mert – ahogy az előszó is ígérte – a szerzők látásmódja nagyon eltérő. Így valóban színesebbé válik a gyűjtemény. Az olvasó több perspektívából ismerhet meg egy olyan világot, mely sokak számára zártnak, megfoghatatlannak tűnhet; az észt próza változásának világát. Érdemes megismerkedni ezzel a világgal minden olyan embernek, aki kellőképpen nyitott az új (néha szokatlan) irodalmi művek iránt, és nem retten vissza a bonyolultabb, mélyebb jelentéstartalommal bíró művek értelmezésétől sem. Leginkább Helga Nõu: Az eső, Jaan Kruusvall: A csend hangjai, Arvo Valton: Az észt nyelv, valamint Mats Traat: Érzelememlékek című munkáját érdemes elolvasni. Akár többször is.

 

Szamocseta Lilla