Szolovjov, Jurij: A látogatás
A látogatás
Az elbeszélés szerzője Szolovjov Jurij Iljics mari író, 1962. június 4-én született Kupszolában. 1980–1985 között a Mari Állami Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanult. A diploma megszerzése után a „Jamde lij” („Légy készen”) úttörő újság munkatársa lett. 1987–1992 között a „Periodika Marij El” kiadó alkalmazásában állt. Ekkor hívták meg a frissen alakult, a „Kugarnya” (Péntek) című mari ifjúsági újság szerkesztőségébe, ahol több mint tíz évet töltött el.
2003–2007 között egy kiadó főszerkesztőjeként tevékenykedett. Jelenleg a „Marij zsurnal” igazgatója. 1994-ben adta ki „Boldog madár család” címmel gyermekeknek szánt elbeszéléseinek gyűjteményét.
Műfordítóként is ismert, hanti, manysi, udmurt és finn írók elbeszéléseit fordította mari nyelvre. Sardar Oszip díjas, a Marij El állami díjasa, Észtország kitüntetettje. 2006 óta az orosz írószövetség tagja.
Hangosan és határozottan kopogtattak az ajtón. Nyikolaj Fjodorovics ezen a kora reggeli órán senkit sem várt, mégis nyomban ajtót nyitott. A lépcsőház félhomályában egy hatalmas férfi alakot látott. Ilyen méretekkel rendelkező barátai nem voltak, de még az ismerősei között sem akadtak.
– Kit keres?
Válasz egy szó sem. Csak a szem csillogását lehetett látni.
– Bizonyára eltévesztette a lakást.
Nyikolaj Fjodorovics becsukta az ajtót. Ekkor azonban az ismeretlen megszólalt.
– Mikolaj, hozzád jöttem.
Mikolaj? A lakás gazdája elcsodálkozott. Így csak a szülőfalujában hívták, ám ez a vendég nyilvánvalóan nem falusi volt. Hát akkor ki lehet?
Újra kinyitotta az ajtót és figyelmesen fürkészte a jövevény szemét.
– Az az érzésem, valahol már láttam magát? Emlékeztessen rá, kérem, hol is.
– Én vagyok. Oljos! – mondta csendesen, de nyomatékkal az ismeretlen.
Szavai úgy koppantak, mint amikor szöget vernek a falba.
– Oljos? Miféle Oljos? – Nyikolaj Fjodorovics az állát vakargatta és miután láthatólag valami rémlett neki, még egyszer figyelmesen megnézte a vendéget. – Várjon csak, várjon, Maga Alekszej! Alekszej Vasziljev. Jól mondom? Alekszej, talán Tyimofejevics az apai neve.
– Nem, nem – csak Oljos! – ugyanolyan keményen, szigorúan válaszolt a férfi. – De a családnevem rendben van, Vasziljev.
– A tekintete tűnt ismerősnek. De az összes többi… Megváltozott, Alekszej Tyimofejevics.
– Bemehetek?
– Persze, persze.
Nyikolaj Fjodorovics kinyitotta az ajtót és a falhoz simult, hogy be tudja engedni a vendéget. A vendég az ajtónyílásban oldalvást állt, csak később engedte ki a vállait. Olyan öles termetű volt, hogy a házigazdának szinte nem is maradt helye a kicsi, ám eleddig teljesen elfogadható méretű előszobában.
– Nos, hát, salaam, Mikolaj! – Oljos egészséges, súlyos kezét odanyújtotta.
A házigazda tenyere szinte elsüllyedt a húsos, kemény mancsban.
– Fáradjon be, Alekszej.
A vendég ismét figyelmesen a házigazdára nézett és csendesen ezt mondta:
– Nem vagyok úr, Mikolaj. Én Oljos vagyok! Hagyd a fenébe az úri allűrjeidet.
– Persze, persze, Alekszej… Oljos. Fáradj be. A kabátodat meg akaszd ide…
Oljos ráérősen levetkőzött, fogta a táskáját és bement a szobába. Nyikolaj Fjodorovics, miután szemügyre vette a medve alkatú férfit, utána ment, a szokásos módon a nyomorék lábára bicegve.
Nyikolaj Fjodorovics egyszobás lakásában nincs semmi felesleges dolog. Spártai berendezéshez van szokva. Dívány, asztal, a fél fal könyvespolcokkal van telerakva, amelyek a könyvek súlyától egy kissé meggörbültek. A padlót régi, színe és visszája azonos szőnyeg borítja. Oljos piszkos cipőben trappolt be, nem törődve a szőnyeggel. Körülnézett, mintha valamit felbecsülne, méricskélne. Aztán, mintha önmaga számára valamiféle következtetést vonna le, leült a díványra, amely panaszosan felnyögött alatta.
Nyikolaj nem tudta, mit mondjon. Vendégek gyakran fordultak meg nála: munkatársai, földijei, falusi rokonai. Mindig mindenki jól érezte magát, saját magát is beleértve. Most pedig… Fogalma sem volt róla, mit is mondjon a váratlan vendégnek.
Mennyi ideje is, hogy nem találkoztak? Vagy húsz éve. Miből él Oljos, mi érdekli? Érthetetlen dolog. Nyikolaj azt tudta, hogy Oljos a hadseregben szolgált, aztán börtönbe került. A büntetését valahol Szibériában ülte le. Utána ott is maradt. Haza nem járt. Meg hát nem is várta senki sem. Apja rég meghalt. Anyja a másik fiával lakik, őt nem emlegeti és beszélgetni sem kíván róla a kíváncsi szomszédokkal. Oljos mintha nem is létezne. Mi hozta őt ide ennyi év után? És honnan tudta meg a címemet?
A házigazda töprengéseire mintegy válaszként Oljos azt mondta:
– Te, Mikolaj bizonyára csodálkozol, hogy kerültem hozzád? De már nagyon régóta szerettelek volna látni…
A vendég elhallgatott, s mint előbb, most is a melléhez szorította az útitáskáját. Ekkor Nyikolaj a vendég szemében bánatot látott. Vagy csak úgy tűnt neki? Világos, csak úgy tűnt! Egy ilyen életerős, jó kiállású férfi életében mindennek rendben, megfelelőnek kell lennie: testes, fehér bőrű feleség, duci, csintalan gyerekek, bőségben élnek. Ezért is ilyen egészséges! A soványnak meg mindene rossz. Mint például neki magának: aki sovány, a lakása is ugyanolyan, kisméretű, szóval…
– Ma idefelé jövet a pályaudvaron találkoztam Vitya Kalijevvel, – folytatta a vendég. – Beszélgettünk. Te is szóba jöttél. Ő adta meg a címedet. Azt mondta, hogy híres szakember, orvos vagy…
Újra elhallgatott, a szemöldökét rángatta, mintha azon csodálkozna, hogy milyen bőbeszédű lett. Ismét körbenézett a lakásban.
– Egyedül élsz?
– Egyedül.
– E-gye-dül – mondta elnyújtva, mintegy önmaga számára összegezve a vendég. Aztán hirtelen eszébe jutott a táskája és letette a lábai elé. Ekkor vette észre a sáros cipőjét.
– Ne haragudj, még a cipőmet sem vettem le…
– Semmi baj, Oljos. Várj, kimegyek a konyhába, felteszem a teavizet forrni…
Nyikolaj Fjodorovics kiment a konyhába. Oljos meg akarta állítani, de ekkor észrevette, hogy a nyomorék lábára erősen biceg.,. – így aztán tátott szájjal ülve maradt. Később észbe kapott és a házigazda után ment.
– Ülj le, Oljos. Ülj le ide, – Nyikolaj a hokedlire mutatott. – Harapunk valamit.
Kinyitotta a hűtő ajtaját és egy fél üveg konyakot vett elő. Amikor Oljos ezt meglátta, belenyúlt a táskájába, ahonnan felvágottat és két üveg vodkát vett ki…
Sokáig ültek szótlanul. Már a kolbászos rántotta is kihűlt, de a beszélgetés csak nem indult be. A házigazda meg akarva törni a csendet megkérdezte: – Na, Oljos, mesélj, hogy megy a sorod? – ám ekkor olyan pillantással találkozott, amitől rögtön el is hallgatott.
De a vendégnek a váratlan dühtől fellobbant szeme elhomályosodott és ő vagy csendesen dörmögött, vagy maga elé mormogott, miközben valahova a sarok felé nézett:
– Az ügyésszel volt dolgom…
Aztán ismét nehézkesen folytatta:
– Hát, szóval egyedül élsz, Mikolaj? H-m…
A vodkán pihent meg a tekintete. Az üveg a vendég kezében játékszernek tűnt. Megrázta és tenyerével az aljára csapott. Az alumínium tető alig hallhatóan a műanyag asztallapon koppant. Nyikolaj Fjodorovics két kupicát vett elő a szekrényből, de a vendégnek, szemmel láthatólag ez nem tetszett. Az edényszárítóban poharakat látott és maga vette ezeket ki onnan. Szesz illata terjengett.
– Na, Mikolaj, igyunk!
A vendég óvatosan emelte fel a csordultig tele poharat és egy hajtásra kiitta.
* * *
Gyerekkorukban barátok voltak. Még egy harmadik barátjuk is volt, Jemeljan. Reggelente jöttek össze, és egész nap a faluban rohangáltak, a környéket kutatták fel. Együtt mentek iskolába. Egymás mellett ültek a padban, együtt csinálták a házi feladatokat is. De ötödiktől kezdve ezt a barátságot mintha fejszével vágták volna szét…
Aznap gyönyörű volt az idő. A nap is mosolygott, a sárga nyárfalevelekkel szellő játszadozott. A gyerekek, amikor hazaértek az iskolából, letették a táskájukat, átöltöztek és kiszaladtak az utcára.
– Gyerünk, menjünk el a szérűskertbe! – javasolta egyikőjük.
A szót tett követte. Hamarosan már a szérűben voltak. Oly vidám itt lenni. Ömlik a mag a futószalagokról. Kopognak a válogatógépek. Forognak a magszárító dobok… A gyerekek mindig gyerekek, mindig oda törtetnek, ahova nem kellene. El is küldték őket a gépektől.
– Gyerekek, utánam, menjünk abba a csűrbe!, – kiáltotta Oljos és a távolabb álló, félig lerombolt építményre mutatott.
Bár a csűr kicsi, azért érdemes az embernek kipróbálnia magát, azt képzelni, hogy csúcsokat döntő alpinista lehet, – nyögnek ugyan, de másznak. Már fent is vannak a tetőn. Szertelenkednek, csúfolódnak. Oljos lecsúszott a szérű egyik támasztó gerendáján. Ketten viszont fent maradtak. Hogy megijessze a barátait, elmozdította a gerendát a helyéről, maga pedig félre szaladt és elbújt. A csűr, ahol a barátai voltak, „elúszott”. A gyerekek félelmükben kiabáltak. Ő pedig, amikor meglátta, hogyan dől össze a csűr, azt érezte, hogy félelmében minden haja szála égnek áll. Oljos meg sem várva, mi lesz ennek a vége, elrohant a faluba…
A szérűben dolgozó emberek észrevették az összeomló épületet és a tetőn futkosó két fiút. Mindannyian odarohantak, de már késő volt. Szörnyű kép tárult a szemük elé. A tető széle összenyomta Jemaljan mellét. Azonnal meghalt. Mikolajnak pedig széttörte a lábát…
A fiú aztán sokáig feküdt a kórházban. Amikor elbocsátották, mankóval járt. Egész életére sánta maradt.
Hogy Oljos a bűnös, senki sem sejtette, még Mikolaj sem. Azt pedig, hogy ő maga mit érzett ez után a szerencsétlenség után, jobb, ha nem is tudjuk. Oljos zárkózott lett. A gyerekekkel való játékban többé nem vett részt és a tanulás is rosszabbul ment neki.
A régi barátság kihúnyt. Mindketten egyszerre lettek felnőttek. Mindegyik a maga módján. Annál is inkább, mivel Mikolaj egy egész évig nem járt iskolába és az utcán igyekezett ritkábban előfordulni: kellemetlen, ha azzal szembesül, hogy a sántasága miatt kerülik…
A nyolcadik osztály után Oljosnak egy útja volt: a mezőgazdasági szakiskola. A lusta tanulókat éppen oda igyekeztek irányítani, szinte erőszakkal. Oljos is oda került. Az iskola után besorozták. Aztán pedig valahová eltűnt: semmi hír, semmi levél nem jött. Amikor pedig hazatért, egy kellemetlen históriába keveredett. A vagon peronján két srác a harmadik társát verte. Oljos a védelmére kelt. Az egyik támadó esés közben beverte a fejét az ajtó kilincsébe és a helyszínen meghalt. Bíróságra került az ügy. Oljost öt évre ítélték el.
Amikor kijött a börtönből, meggondolta magát és nem ment haza. Szibériában maradt, hogy ott dolgozzon. Ám nem sokáig volt szabadlábon. Ismét börtönbe került. Háromszor volt börtönben, de Nyikolaj Fjodorovics ezt nem tudta.
* * *
Az első pohár kiürítése után Oljos csendben ült. Nyikolaj Fjodorovics sem tudta, mit mondjon.
– Emlékszel, – törte meg a csendet a vendég, – volt egy barátunk, a Jemeljan? Legyen neki könnyű a föld. Gyerünk, Mikolaj az ő emlékére igyunk. Egész pohárral, meg egy falat kenyérrel, ahogy dukál. Fenékig.
A második üveget is kinyitotta, töltött magának, Nyikolajnak is tölteni akart, de az ő pohara még tele volt. Szemrehányóan nézett a házigazdára, de nem szólt egy szót sem.
Emlékeztek. Ismét csend lett.
Nyikolaj „elúszott”. Ilyen sokat eddig még nem kellett innia. Könnyebb lett a lelke. Oljos közelebbinek, érthetőbbnek tűnt számára. Az első mondatig…
A vendég kitöltötte a maradék vodkát és azt mondta:
– Most pedig vágj pofán!
Nyikolaj elképedt.
– Mi van, megbolondultál?
– Üss, ha mondom.
– Aztán miért?
– A mocskos életemért.
– Nem, nem és nem! – lobbant fel Nyikolaj. Aligha volt korábban ennyire ékesszóló és meggyőző. Hogy mit mondott, maga sem emlékezett rá. A lelkéből valami hatalmas áradat tört elő. Életét példaként állította és arra a következtetésre jutott, hogy bármilyen legyen is az emberi sors, gyalázni nem kell.
A vendég figyelmesen végighallgatta, majd gondolkozóba esett.
– Ez az utolsó szavad? – kérdezte csendesen.
– Igen!
– Nos, lehet, hogy így helyes… A sors… Minek is kellene kitérni előle?
Nyikolaj Fjodorovicsnak az volt az érzése, hogy a vendég szemében könny csillant meg, amikor lehorgasztotta a fejét. De amikor felállt, a szeme száraz volt, sőt, teljesen józan és figyelmes.
– Isten áldjon, Mikolaj. Mennem kell…
– Hová, a faluba?
– Nem. Itt már nincs mit tennem. Visszamegyek. Szibériába.
Szolovjov Jurij,
fordította Horváth Iván
