Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma: Ugorok, finnugorok, markerek

Ugorok, finnugorok, markerek

 

Bevezetés

A DNS alapú populációgenetika fiatal tudományág. Talán fiatalságával összefüggésben a populációgenetika helye az interdiszciplináris kutatásokban még nem teljesen kiforrott. A kutatók és a közvélemény egy része túlzott elvárásokat fogalmaz meg a populációgenetikával szemben. Más kutatók pedig inkább elutasítóak abban a tekintetben, hogy a populációgenetikának lehet hozzáadott értéke saját szakterületükhöz. A jelen tanulmányban azt szeretnénk illusztrálni, hogy a populációgenetika képes koherens és egyben új nézőpontokat feltárni a finnugor és az ugor nyelvet beszélő népesség kialakulásával kapcsolatban.

Apai vonalak

A humán Y kromoszóma a legkisebb humán kromoszóma, amely 50 és 60 millió közötti darabszámú bázispárból áll. Az Y kromoszóma tartalmazza a férfi nemi jegyek kialakulásáért felelős géneket. Az Y kromoszóma jelentősége abban rejlik, hogy az Y kromoszómát minden fiú csak és kizárólag biológiai édesapjától örökli. Így az alkalmas apai vonalak egyértelmű követésére. Jelenlegi tudásunk szerint az Y kromoszóma nagy része nem funkcionális. Legalábbis a populációgenetikusok által vizsgált szakaszok egyáltalán nem hozhatóak összefüggésbe fizikai tulajdonságokkal.

Az Y-kromoszóma jellegzetességeit vizsgáló populációgenetikai szakemberek munkája alapvetően három nagy részre osztható.

Egyrészt a laboratóriumokban az Y kromoszómán olyan nukleotid poziciókon (lokuszok) található bázispárok azonosítására törekszenek, amelyek megfelelő mérési eszközökkel egyértelműen meghatározhatóak, stabilan öröklődnek és a férfinépességet releváns részekre bontják. Az ilyen lokusz és bázispár párokat Y-SNP-nek (Single Nucleotide Polymorphism) nevezzük. Az Y kromoszómán található SNP-k haplocsoportokat határoznak meg, és ennek alapján minden férfiről egyértelműen eldönthető, hogy egy adott haplocsoportba tartozik vagy sem. Természetesen egy haplocsoporton belül is létezhetnek további alcsoportok, és azon belül is további alcsoportok, amely azt eredményezi, hogy a haplocsoportok egy a minden férfi ősét reprezentáló, „A” haplocsoportból induló fastruktúrába rendeződnek.

A populációgenetikai szakemberek munkájának egy másik fontos eleme, a terepmunka, amikor mintákat gyűjtenek egy adott populációhoz tartozó személyektől. A gyakorlatban a mintavétel jellemzően a szájnyálkahártyában található hámsejtekre irányul. A szociológiai mintagyűjtéshez hasonlóan a minták reprezentatív volta a populációgenetika tanulmányokban is elsődleges fontosságú, de különösen a korai vizsgálatok esetében erre nem fordítottak elegendő figyelmet.

Harmadrészt a minták alapján a mérési eredményekből megpróbálják feltérképezni egy adott haplocsoport és a haplocsoport alcsoportjainak földrajzi elterjedését, a haplocsoport keletkezésének valószínű földrajzi forrását és idejét. Ez a két tényező együttesen komoly támpontot nyújthat a prehistorikus kor migrációs folyamatainak megértésében. Fontos látnunk, hogy a korszámítás, azaz egy adott haplocsoportot meghatározó SNP keletkezése idejének meghatározása a legvitatottabb területe a populációgenetikának. A tudományág fejlődésével egyre több csontmaradványból is ki tudnak nyerni ősi DNS-t (ún. ancient DNA), ami segít az egyes haplocsoportok minimum korának meghatározásában egy adott földrajzi területen.

A Y-STR (Short Tandem Repeat) haplotípusok részletes kifejtésére terjedelmi okokból most nem vállalkozunk. Röviden csak annyit mondunk, hogy az Y-STR haplotípusok meghatározása a DNS-en több helyen található ismétlődő motivumok együttes kombinációján alapszik, és tovább bontja az adott haplocsoporthoz tartozó férfinépességet. Az Y-STR haplotípusok azért különösen fontosak, mert segítségükkel becsülhetjük meg egy adott haplocsoport korát, illetve a haplocsoporton belüli férfiak egymás közötti apai vonalú rokonsági kapcsolatait.

Nyelv és genetika

A populációgenetika eszköztára tehát abban tud hathatós támogatást nyújtani, hogy pontosabb képet nyerjünk a meghatározó humán migrációs folyamatokról. A nyelvészet egyik fontos feladata pedig a nyelvek és nyelvcsaládok időben és térben való születésének és terjedésének meghatározása. A két tudományág, a nyelvészet és populációgenetika ebben a közös szegmensben tud együttműködni, mert a nyelvek és a gének hordozói egyaránt emberi közösségek.

A nyelvészet és a populációgenetika közötti együttműködés azonban távolról sem magától értetődő, mert az emberi közösségek között egészen más természetű nyelvi és genetikai kölcsönhatások zajlanak le. Terjedelmi okok miatt a jelen tanulmányban nem soroljuk föl a nyelvi és genetikai kölcsönhatások teljes tárházát, azok különféle idealizált eseteit. Az alábbiakban egyetlen olyan ideális esetet veszünk szemügyre, amely azt illusztrálja, hogy egyáltalán modellezhetőek egy közös keretben a párhuzamosan folyó nyelvi és genetikai kölcsönhatások. Az ideális esetek természetesen nem fedhetik le a valóság komplexitását, de mégis támpontot adhatnak bizonyos kérdések eldöntésében.

Képzeljünk el tehát egy a valóságban soha elő nem forduló esetet. Modellünkben egy afrikai szigeten két azonos lélekszámú, különböző nyelvet beszélő élő nép él egymás szomszédságában. A szemléletesség kedvéért a szigetet gyakorlatilag kettészeli egy folyó. A modellünkben a folyó bal partján élő férfiak mind az A haplocsoportba, a folyó jobb partján élők mind a B haplocsoportba tartoznak. Az érintkezés elején, néhány generáció után először a folyó két partján közvetlenül jelennek meg az addig csak a szomszédos területekre jellemző haplocsoportok, és a folyótól távolabbi területeken változatlanul él tovább az eredeti génállomány. Megfelelően hosszú idő után azonban a keveredés olyan méreteket ölt, hogy a folyó bal és jobb oldalán élő népek genetikai állománya nagymértékben hasonlítani fog egymáshoz a folyótól távol eső szegletekben is.

Mi történik mindeközben a nyelvekkel? Hogyan változik majd a két nyelv elterjedése a szigeten? Ez függ a keveredés kezdete óta eltelt időtől, a keveredés intenzitásától és a két nyelv egymáshoz viszonyított presztízsétől. Ha a két nyelv presztízse nagyjából megegyezik, akkor a nyelvi határ nagy valószínűséggel nem változik lényegesen. Ha viszont az egyik nyelv presztízse valamilyen okból jóval magasabb a másiknál, akkor az a kevés számú, magas presztízsű nyelvet beszélő, aki átvándorol a folyón, fokozatosan asszimilálja nyelvileg a folyó túl partján élőket. A kölcsönhatás korai szakaszában a folyótól távolabb eső területeken még fennmarad az eredeti homogén génállomány és az eredeti nyelv, de a folyóhoz közel eső területeken megtörténik a nyelvcsere. Hosszú idő után azonban nyelvileg homogén lesz a sziget. Minden lakosa a magasabb presztízsű nyelvet fogja beszélni.

Modellünkből egy fontos észrevétel következik. Egy adott nyelvcsalád kialakulásakor, az adott alapnyelvet beszélő közösségre jellemző eredeti génállományt a földrajzi okok miatt nehezebben megközelíthető, kevésbé vonzó területeken élő, környezetükben alacsonyabb presztízsű utódnyelvet beszélők őrzik meg általában magasabb arányban. És ezzel párhuzamosan, a jól megközelíthető, vonzó területeken élő, magas presztízsű utódnyelvet beszélő népességek eredeti génállománya jobban feloldódik a szomszédos népekben. Konkrétan az ugorok esetében feltételesen arra számítunk, hogy a Kárpát-medencében ezer éve államalkotó magyarokban arányaiban kevesebb maradt meg az eredeti ugor génkészletből, mint a földrajzi okok miatt igen nehezen megközelíthető kondai manysikban.

De hogyan következtethetünk arra a mai népességből, hogy egy nyelvcsalád, vagy annak egy alcsoportja milyen génkészlettel rendelkezett sok ezer évvel ezelőtt? Egy etnikum haplocsoport összetétele ugyanis gyökeresen megváltozhat évszázadok, évezredek alatt. Nem feltétlenül, de fokozottan fennáll ennek a lehetősége akkor, ha az adott etnikum földrajzi értelemben jelentősen eltávolodik eredeti géncentrumától. A problémát mi sem szemlélteti jobban mint, hogy a különféle nyelvcsaládokhoz tartozó mai népek között igen jelentős eltérések találhatók a haplocsoport gyakoriságon alapuló osztályozás alapján. Juhász Zoltán (Juhász és mtsai, 2014) tíz osztályt azonosított 90 nyugat-eurázsiai nép apai vonalú haplocsoport gyakoriság eloszlásai alapján. A tíz csoportból a finnugor nyelvet beszélő népek 3, a török nyelvet beszélők 5, a germánok 2, latinok 2, a szlávok 2 különböző osztályba kerültek. A legsikeresebb nyelvi terjeszkedés a török nyelvekhez köthető genetikai szempontból, mert ők szerepeltek a legtöbb osztályban.

Nos, a probléma elemzésében a legkézenfekvőbb megközelítés az, hogy -a legnagyobb közös osztó elve alapján- megkeressük azokat az apai vonalú haplocsoportokat, amelyek a nyelvcsalád összes ma élő utódnyelvét beszélő népességben megtalálhatók. Ha nincs ilyen, akkor nagy valószínűséggel teljes nyelvcsere következhetett be az apai vonalakban valamelyik utódnyelvet beszélő népességben. Teljes nyelvcsere általában kis létszámú közösségekben és intenzív nyelvi kölcsönhatások révén történhet meg.

Amennyiben van egy vagy több közös haplocsoport a vizsgált nyelvcsaládhoz tartozó népekben, akkor interdiszciplináris módszerekkel kell megvizsgálni, hogy mely haplocsoport vagy haplocsoportok játszhattak valóban szerepet az adott alapnyelvet beszélő közösség kialakulásábanr. Egyrészt össze kell vetni, hogy az adott haplocsoport vagy haplocsoportok térben és időben való megjelenése és terjedése milyen arányban van összhangban a más tudományágakból származó modellekkel. Másfelől a haplocsoporton belül közös haplotípusok, és közös alcsoportok meghatározására van szükség az utódnyelveket beszélő népességek között.

Ha csak egyetlen közös haplocsoport található, akkor vizsgálandó hipotézisként megfogalmazható, hogy a nyelvcsalád kialakulásakor ez a haplocsoport volt a meghatározó az adott alapnyelvet beszélő ősi népességben. Amennyiben több haplocsoport is közös, akkor azt kell megvizsgálni, hogy az eltérő haplocsortok származhatnak-e azonos földrajzi forrásból. Azaz az adott nyelvcsaládot meghatározó alapnyelv kialakulásakor lehetett-e olyan terület, ahol az adott haplocsoportok mind meghatározó arányban voltak jelen. Vagy inkább arról van szó, hogy a mai közös haplocsoportok közül csak egyesek voltak jelen meghatározó arányban, és a többi közös haplocsoport e nyelvek őseinek szétválása után, egy közös forrásból lépett be egymástól függetlenül az utódnyelveket beszélő közösségeibe, génállományába. Természetesen ez utóbbi két eset kombinációja is elképzelhető. Azaz ugyanaz a haplocsoport a nyelvcsalád kialakulásakor és az utódnyelvek későbbi életében is beléphet a közösségek génállományába.

Nyilvánvaló, hogy kis közösségekben intenzív nyelvi folyamatok zajlódhatnak le. Ezek a nyelvi folyamatok könnyen vezethetnek akár nyelvcseréhez és/vagy bizonyos nyelvi formák stabilizálódásához, amelyek később kialakuló nyelvek nyelvi értelemben vett genetikai alapját képezik. A populációgenetika bizonyos esetekben képes megbecsülni, hogy egy populáció létszámának növekedése nagyvonalakban mikor indult el egy viszonylag kis létszámú közösségből. Vagy legalábbis -figyelembe véve a korszámításon belüli vitákat-, arra következtethetünk, hogy egy adott genetikai közösség korai szakasza melyik régióhoz köthető.

A finnugor nyelvcsalád és az N1c haplocsoport

Amennyiben az N haplocsoport alcsoportjait, az N1c és az N1b haplocsoportokat megkülönböztetjük, akkor a rendelkezésre álló adatok alapján nincs egyetlen olyan haplocsoport sem, amelyik minden uráli nyelvet beszélő népben jelen lenne. Mivel az N1c és az N1b becsült kora is magasabb (11800, illetve 6800 év, Rootsi és mtsai, 2007), mint a proto-uráli nyelv nyelvészek szerinti kora, ez azt jelenti, hogy egy vagy több uráli népben az apai vonalak alapján teljes nyelvcsere zajlott le.

A finnugor nyelvet beszélő népekben is csak két haplocsoport van, amelyik mindegyikben előfordul: az N1c és az R1a. Már az obi-ugorokban is csak három haplocsoport van, amelyik a manysikban és a hantikban egyszerre megtalálható (Pimenoff és mtsai 2008) az N1c, az R1a, és az N1b. Az N1b azonban egyrészt hiányzik a balti-finnekből és magyarokból (Tambets és mtsai 2004). Másrészt a manysikban található két N1b alcsoport, az N1b-A és N1b-E kora egyaránt nagyjából kétezer év (Fehér és mtsai 2014), amely túl fiatal ahhoz, hogy szerepet játsszon a finnugor etnogenezisben.

A legújabb vizsgálatok az N haplocsoport korát 16.500 (Shi és mtsai 2013) és 13.400 év (Hallast és mtsai 2014) között becsülik. A csoport legősibb képviselői a mai Dél-Kína területén élhettek, ugyanis itt található a legkorábban levált alcsoport a déli han kínai, hmong-mien, tibet-burmai, valamint a dai lakosság körében. Az ősi csoportok egy része Északkelet-Kínába vándorolt (Mandzsúria, Amur-vidék), és vélhetően innen indult meg Közép-Ázsia és Kelet-Európa felé 8-10 ezer évvel ezelőtt (Shi és mtsai 2013). Mandzsúriában, a Liao-folyó völgyében (ma Északkelet-Kína) a 6500-5000 éves neolit sírokban lévő csontok kétharmada (Hongsan kultúra, 4/6), az 5000-4200 éves neolit csontoknak pedig 100%-a (Hsziaojehan kultúra, 12/12) olyan N1-es csoportba tartozott, amely sem az N1b, sem az N1c alcsoportba nem tartozott (Cui és mtsai 2013).

Az R1a haplocsoport korát a legfrissebb, mutációs (SNP) alapú korszámítással 6200 (Hallast és mtsai 2014) és 5800 év (Underhill és mtsai 2014) közé becsülik, a legkorábbi ágak jelenléte alapján a mai Irán vagy Kelet-Törökország területére (Underhill és mtsai 2014) teszik őshazáját. Innen terjed két ágra válva Kelet-Európa (Z283 és alcsoportjai: Z280, M458, Z284), valamint Közép-Ázsia, Dél-Szibéria és India felé (Z93).

A korlátozottan rendelkezésre álló adatok alapján bizonyos magyar, manysi és finn R1a és N1c haplotípusok egyezése arra utal, hogy mindkét haplocsoport szerepet játszott a finnugor etnogenezisben. Természetesen kizárni nem tudjuk, hogy egyes haplocsoportok egy közös forrásból, a finnugor etnogenezis után lépnek be egymástól függetlenül a finn, magyar és manysi génállományba, de azt biztosan állíthatjuk, hogy például az N1c haplocsoport alapító haplotípusában és az R1a-Z280 alcsoportban található mai finn, magyar, manysi népességből haplotípus egyezés.

 

Populáció n N1c N1b Forrás n R1a mind Z280 M458 Z93 Forrás
Nganaszán 38 0,0% 92,1% Tambets 2004 38 0,0% Tambets 2004
Nyenyec 148 40,5% 56,8% Tambets 2004 148 0,0% Tambets 2004
Szölkup 131 0,0% 6,9% Tambets 2004 131 19,1% Tambets 2004
Hanti 47 38,3% 38,3% Tambets 2004 47 4,3% Tambets 2004
Hanti 28 64,3% 25,0% Pimenoff 2008 28 7,1% Pimenoff 2008
Manysi 25 16,0% 60,0% Pimenoff 2008 25 8,0% Pimenoff 2008
Manysi 60 23,3% 63,3% Fehér 2014 60 5,0% 3,3% 1,7% 0,0% Fehér 2014
Magyar 113 0,9% 0,0% Tambets 2004 113 18,6% 11,5% 4,4% 1,8% Underhill 2014*
Magyar 332 0,9% 0,0% Bíró 2014 332 28,6% 16,3% 9,0% 1,5% Bíró 2014
Székely 95 6,3% 0,0% Bíró 2014 95 16,8% 11,6% 4,2% 1,1% Bíró 2014
Csángó 95 0,0% 0,0% Bíró 2014 95 22,1% 10,5% 10,5% 1,1% Bíró 2014
Komi 94 22,3% 12,8% Tambets 2004 60 36,7% 35,0% 0,0% 1,7% Underhill 2014*
Komi (észak) 54 51,9% 16,7% Mirabal 2009
Komi (dél) 49 46,9% 14,3% Mirabal 2009 52 5,8% 1,9% 3,8% 0,0% Underhill 2014*
Udmurt 87 56,3% 28,7% Tambets 2004 54 16,7% 14,8% 0,0% 1,9% Underhill 2014*
Mari 111 31,5% 9,9% Tambets 2004 51 31,4% 29,4% 0,0% 2,0% Underhill 2014*
Mordvin 83 16,9% 2,4% Tambets 2004 83 26,5% Tambets 2004
Számi (lapp) 127 47,2% 0,0% Tambets 2004 127 11,0% Tambets 2004
Finn 38 63,2% 0,0% Tambets 2004 38 7,9% Tambets 2004
Észt 209 30,6% 0,0% Tambets 2004 236 33,1% 25,4% 5,1% 1,7% Underhill 2014*

 

(*Az Underhill tanulmányában vizsgált népekben a Z280-as alcsoport aránya becsült az M558 és Z282* alapján.)

Ha tisztán mennyiségi szempontokat veszünk figyelembe a jelen adatokból, akkor nem egyértelmű, hogy, az N1c vagy az R1a játszott nagyobb szerepet a finnugor etnogenezisben. Az R1a aránya csak a magyar és mordvin népesség esetében haladja meg jelentősen az N1c arányát, míg a mari és észt adat kiegyenlített. Az R1a esetében az alcsoportonként részletezett adatok visszaigazolják, hogy az esetleges korai finnugor R1a genetikai markert a Z280-as csoportban kell keresni, a szlávokban gyakori M458 és az ázsiai népekben gyakori Z93 aránya ennél jóval kisebb. Mindenesetre az N1c aránya azokban a népekben a legmagasabb, amelyek viszonylagos földrajzi elszigeteltségben élnek, így a finnekben, hantikban, lappokban és az északi komikban, tehát azok esetében, akiknél azt várjuk, hogy jobban megőrizték az eredeti finnugor génállományt. (A genetikai adatok nem támasztják alá a lappok állítólagos nyelvváltásáról szóló elméleteket.)

Az N1c haplocsoport nyelvi szemszögből is fontosabbnak tűnik. Az N1c haplocsoport nemcsak összeköti a finnugor népeket, de Európában el is választja a többi nem finnugor nyelvet beszélő néptől. Pontosabban csak ott található Európában nagyobb arányban N1c haplocsoport nem finnugor népekben, ahol a helynévanyagban, vagy az adott nyelvben finnugor szubsztrátum mutatható ki. Így a Baltikumban, az északi oroszokban és a csuvasokban (Malyarchuk és mtsai 2004, Mirabal és mtsai 2009). Továbbá az N1c haplocsoport kapcsolja össze a finnugorokat az altáji nyelvet beszélő népekkel, amelyek a finnugorok legfontosabb tipológiai kapcsolatát jelentik (Janhunen 2014).

De hol és mikor történhetett a kelet-európai R1a-Z280 alcsoport és az N1c találkozása? A kérdés megválaszolásában az anyai vonalak nyújtanak segítséget. (A csak anyai vonalon öröklődő mitokondrium DNS-éhez köthetően a haplocsoport és haplotípus fogalma az Y-kromoszómához hasonlóan megfogalmazható.) Az anyai leszármazási vonalak vizsgálata alapján az első keleti-nyugati keveredést az anyai U4, és egy speciális H alcsoport szibériai belépése jelzi a finnugor népek őseinek génállományába (Malyarchuk és mtsai, 2006). A kelet-európai származású U4 és a távol-keleti N1c „házasságára” igen nagy valószínűséggel az Ob és Jenyiszej közötti területen került sor (Malyarchuk és mtsai, 2006), és ebből a kelet- és nyugat-eurázsiai elemeket tartalmazó, összetett népességből alakulhatott ki az uráli embertani típus (Malyarchuk és mtsai, 2006). Azaz egy Nyugat-Szibériában található europid és a Távol-Keletről érkező mongoloid népesség keveredéséből alakulhatott ki az uráli alapnyelvet beszélő népesség az Ob és a Jenyiszej közötti területen.

Érdekes aszimmetria figyelhető meg a finnugor népekben az apai és anyai vonalakban a kelet-ázsiai eredetű vonalak tekintetében. Míg az apai vonalakban a távol-keleti N1c haplocsoport meghatározó arányban van jelen a magyar kivételével az összes mai finnugor népben, addig a kelet-eurázsiai anyai vonalak jelenléte általában meglehetősen alacsony. A modvinokban 3%, a marikban 2%, a komi-zürjénekben 6%, a komi-permjákokban 18%, az udmurtokban 21%, az észtekben 2%, a finnekben 2%, a számikban 4,4% (Tambets és mtsai, 2002), a manysikban 31,1% és a hantikban 41,3% (Pimenoff és mtsai, 2008) a kelet-eurázsiai anyai vonalú haplocsoportok aránya. (A számik anyai vonalú feldolgozottsága még a rendelkezésre álló minták alapján sem teljes, a minták 3,9%-át nem sorolták be semmilyen haplocsoportba.)

Mindez összhangban van azzal a megfigyeléssel, hogy a finnugor népek anyai vonalai az apai vonalaknál nagyobb mértékben térnek el egymástól, és általában inkább földrajzi szomszédjaikra hasonlítanak, mint egymásra (Bermisheva és mtsai 2002). Ez a kontraszt talán azt jelzi, hogy paradox módon a finnugor nyelvek korai terjedése inkább az apákhoz köthető, mint az anyákhoz. Továbbá arra utalhat, hogy a finnugor népek korai történetében az exogámia bizonyos formái fontos szerepet játszottak, és társadalmi felépítésük patriarchális volt. Másrészt az anyai vonalak közötti nagyarányú, és az apai vonalakban található kisebb arányú, de egyértelmű eltérések közvetve összhangban vannak a finnugor népek embertani sokszínűségével. (Azért csak közvetve, mert a haplocsoportok nem határoznak meg külső tulajdonságokat, csak földrajzi eredetre utalnak.)

A finnugor népek etnogenezisének fent vázolt modellje közvetlen párhuzamot mutat Mark Karin észt antropológusnő munkáival. “A finnugor népek többsége közbeeső helyet foglal el az europid és a mongoloid nagy rassz között. …Ily módon a mai finnugor népek között a legáltalánosabban elterjedt két rassz a fehértengeri-balti és az uráli. Mindkét rassz képviselőinél megállapítható a mongoloid elemek keveréke is. A fehértengeri-balti rassz több antropológiai jegye alapján átmenetet képez az uráli és az atlanti-balti típus között, és nyilvánvalóan e két fent nevezett rassz ősi formáinak a keveredéséből jött létre.…Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a neolitikumban a finnugorok az uráli rassz képviselői voltak.” (Mark 1981).

Az észt antropológusnő további észrevételei átvezetnek minket a régészet területére. Véleménye szerint a legrégibb finnugorokban valószínűleg jobban érvényesültek a mongoloid elemek, és a Baltikumban a tipikus gödrös-fésűs kerámia kultúrák (Kr.e. 3100-2500) feltárása során előkerült koponyák mongoloid jellege arra utal, hogy a Baltikumban a tipikus gödrös-fésűs kultúra hordozói valószínűleg finnugorok voltak, akik egy europid népességre települtek rá (Mark 1981). És bár a fésűskerámia kultúrák eredete és egységes etnikai megítélése vitatott, az valószínűsíthető, hogy a fésűs kerámia kultúrák hordozói legalábbis részben finnugorok voltak. Valószínűsíthető, továbbá hogy a finnugorok kelet-nyugati migrációja több hullámban zajlott le, és a finnugorok meghatározó kelet-európai expanziója a szintén fésűs kerámiával is jellemezhető Közép-Volga, Káma torkolat vidéki voloszovói kultúrából, mint centrumból zajlott le a III. évezred végén (Fodor 1975).

A fésűs-kerámiák és a finnugorok közötti részleges kapcsolat azért is érdekes, mert jelentősen összevág az N1c feltételezett nyugati irányú vándorlásával és a C14-es vizsgálatok időrendi adatok megjelenítését is lehetővé teszi. Elképzelhető, hogy az N vándorlási útvonalát jelzik a legkorábbi szibériai neolit kerámialeletek, amelyek az Amur folyó vidékéről (13.300-12.400 évvel ezelőtt) a Bajkál-tó irányába mozognak (Uszty-Karenga komplexum, 12.000-10.600 évvel ezelőtt), és a legutóbbi kutatások szerint a Konda folyó vidékén jelentkeznek 9900-6100 évvel ezelőtt, majd Kelet-Európában is megjelennek 7000 éve (Kuzmin–Vetrov 2007). E kutatók hangsúlyozzák, hogy el kell választani egymástól a közel-keleti típusú, földműveléssel együtt terjedő neolitikumot (fazekasságot), valamint a földművelés nélkül, halász-vadász kultúrával terjedő szibériai neolitikumot.

Nem mellékes, hogy több nyelvészeti észrevétel is támogatja a finnugorok kettős gyökereit. Egyrészt régóta közismert, hogy a szókészletben és nyelvtani formákban a proto-uráli (PU) a proto-indoeurópaival (PIE) és a proto-altájival (PA) egyaránt összefüggésbe hozható (Hajdú 1977). Így például közös PU-PIE alapszó a mos, név, víz, vezet, visz, ín, ház, tesz. Közös PU-PA az alj, nyal, nyíl, egér, tő, em-ik (szopik/emlő), de még a szavaknál is jelentősebbek a nyelvtani elemekben, tipológiában meglévő azonosságok (agglutináció, nyelvtani nem hiánya, magánhangzó-harmónia, azonos ragok stb.). A hagyományos modellek nehezen tudták kezelni ezeket az igen ősi nyelvi kapcsolatokat. A feltételezett nyugat-szibériai finnugor őshaza (Hajdú 1977) ugyanis semmilyen areális kapcsolatot nem tett lehetővé a dél-mandzsúriai mongol, tunguz, az észak-kínai török (Janhunen 2014) és anatóliai vagy Fekete-tenger melléki indoeurópai őshazában élő népek között.

Fontos észrevétel, hogy Juha Janhunen nyelvészeti alapú modellje az urál-altáji nyelvi kapcsolatokról és az uráli nyelvek terjedéséről (Janhunen 2014) szinte tökétesen egybevág egyes meghatározó N1c csoportok migrációjának feltételezhető útvonalával, és az Ob és Jenyiszej közötti uráli őshaza modelljével. “Ha feltesszük, hogy az urál-altáji nyelvtípus kiindulópontja valahol Dél-Mandzsúriában volt, akkor az uráli nyelvcsaládnak a földrajzi eredetét is ennek a területnek a közelében kell keresnünk… Az urál-altáji komplexum legtöbb nyelve – a japán és a koreai nyelv kivételével – nyugat felé terjeszkedett. Az urál-altáji nyelvcsalád terjeszkedését fokozatos folyamatnak tekinthetjük, amely újabb és újabb népességeket vont be a nyelvcsalád körébe. De ezzel párhuzamosan kezdtek el eltűnni a nyelvcsalád legkeletibb tagjai…” (Janhunen 2014). Talán a Matthias Castrén által a Szaján vidéken talált, általa uráli eredetűnek tartott helynévanyag ezeknek a ma már kihalt legkeletibb uráliaknak az örökségét jelzi.

Visszatérve az uráli nyelvcsalád nem finnugor tagjaira, modellünk alapján a legvalószínűbb, hogy a szölkupok és nganaszanok váltottak nyelvet, mert csak belőlük hiányzik a nyenyecekben és az összes finnugor népben megtalálható N1c haplocsoport (Tambets és mtsai 2005). Az eddig vizsgált szamojéd népeket (nyenyecek, nganaszanok, szölkupok) egyedül az N1b haplocsoport köti össze. Így a szamojéd etnogenezis olyan területen valószínűsíthető, ahol az N1b és N1c haplocsoport egyaránt nagy arányban volt jelen a szamojéd etnogenezis idején. A Helimszkij által nyelvészetileg feltételezett, a tágabb értelemben vett szamojéd őshaza, az “Ob középső folyásának és mellékfolyóinak medencéjét (a központi szölkupok lakóhelyét), az Észak-Altajt és a Szaján vidékét (a matorok lakóterületét), valamint a Jenyiszej középső folyásától keletre elterülő részeket” felölelő régiók (Helimszkij 1996) azon területek közé tartoznak Eurázsiában, amelyik jelenleg is megfelel az előbbi feltételnek.

Manysik és magyarok

A manysi nyelv egyike a legveszélyeztetettebb nyelveknek Eurázsiában. A magát manysinak vallók száma alig több mint tízezer. Azok száma, akik valóban rendszeresen használják is a manysi nyelvet a mindennapokban, azonban még ennél is jóval kevesebb.

Kutatócsoportunk úgy érezte, hogy talán az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág, a populációgenetika eszköztárával megvizsgálhassuk a manysikat, és feltérképezzék a mai magyarok és a manysik közötti lehetséges genetikai kapcsolatokat.

2012-ben Vándor Anna a Reguly Társaság szakmai, és az Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásával három hónapot töltött Nyugat-Szibériában és hatvan északi manysi férfitől vett szájnyálkahártya-mintát apai vonalú genetikai vizsgálathoz. A mintákat az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek Budapesti Orvosszakértői Intézetének DNS-laboratóriumában vizsgáltuk, és ezeket finn, székely, magyar, csángó, mongol, burját és üzbég mintákkal hasonlítottuk össze. A finn minták összegyűjtésében a budapesti Finn Nagykövetség nyújtott aktív segítséget. Az eredményeket egy nemzetközi genetikai folyóiratban, a Molecular Genetics and Genomics-ben publikáltuk idén ősszel (Fehér és mtsai 2014).

(Vándor Anna 2014-ben a keleti manysi nyelvjárást beszélő kondai manysiktól vett mintákat. Az adatok kiértékelése egyelőre folyamatban van.)

Az északi manysik közötti mintavétel eredményei nem mutattak jelentős eltérést a korábban Pimenoff és mtsai (2008) által elvégzett kutatáshoz képest. Az alapos családtörténeti előkészítéssel azonban sikerült kiszűrni az európai és közel-keleti jellegű I és J haplocsoportokat, amelyek a korábbi mintában még szórványosan megjelentek. A Vándor Anna által gyűjtött 60-fős mintában 86,7% volt az Észak-Eurázsiára jellemző N haplocsoport aránya, azon belül a többség az N1b (összesen 63,3%), a kisebbség az N1c (összesen 23,3%) alcsoportba tartozott. Más apai vonalú haplocsoport kismértékben fordult elő, így 6,7% volt a nyugat-európai és dél-kaukázusi jellegű R1b (esetünkben a kaukázusi kapcsolat valószínűsíthető), valamint 5% a fentebb jellemzett R1a aránya. Egyetlen minta a manysikkal szomszédos ket népcsoportra és az amerikai őslakosságra (indiánokra) jellemző Q csoportba tartozott.

Vizsgálataink eredménye szerint az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N1c minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (Fehér és mtsai 2014).

Az N1c-L1034-es alcsoportra egy genetikai alapú családfakutatással foglalkozó, amerikai DNS-laboratórium, a FamilyTreeDNA hívta föl a figyelmet. Az amerikai laboratóriumhoz beérkezett adatok alapján az N1c-L1034 alcsoport olyan területeken fordul elő elsősorban, ahol más tudományágak is számolnak ugor történelmi jelenléttel. Így a Kárpát-medencében, az Urál-vidéken, pontosabban Baskiríában és Tatársztánban, és Kelet-Kazahsztánban. Fontos megemlíteni, hogy a legújabb régészeti kutatások szerint pont Baskíria és Tatársztán területére esik Magna Hungaria (Türk 2011). Természetesen egyedi találatok esetén nem szabad messze menő történelmi következtetéseket levonni, de mégis említésre méltó, hogy az ugor migrációk esetleges kelet-kazahsztáni érintettségét a mi kutatásaink is alátámasztják. Üzbég mintáinkból a szomszédos Kelet-Üzbegisztánból (Ferganai-medence) szintén volt egy L1034-es találat.

Az FTDNA szakemberei az N1c-L1034-es alcsoportot a Kárpát-medencében a Csíki-medencében, a Felső-Tisza vidéken, Sárréten, és az Őrség burgenlandi területén azonosították. Olyan területeken, ahol történelmi okok miatt nagyobb arányban maradhattak meg a honfoglalók leszármazottai.

A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N1c-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban.

A másik érdekesség az, hogy az N1c-L1034 alcsoport aránya jóval magasabb a mai székely népességben, mint a magyarországi populációban. Ez a tény a székelyek eredetéről szóló tudományos vitákat abba az irányba billentheti el, hogy a székelyek mindig is magyarok voltak. Számos kutató gondolta úgy idáig, hogy a székely egy a magyar törzsszövetséghez csatlakozott, eredetileg török etnikumú népesség volt. Ezeket az elképzeléseket azonban nagy valószínűséggel újra kell értékelni a populációgenetikai kutatások tükrében. Nem igazán életszerű ugyanis az, hogy egy eredetileg török nyelvű népesség szignifikánsan több ugor kori elemet őrzött meg génállományában, mint a nyelvileg biztosan ugor eredetű magyarországi magyar.

Bár a kondai manysi minták feldolgozása még folyamatban van, az megemlíthető, hogy a földrajzi okok miatt igen nehezen megközelíthető kondai manysik között szignifikánsan magasabb, a modellünk szerint az ugor és finnugor etnogenezisben meghatározó szerepet játszó N1c, azon belül az N1c-L1034 és az R1a-Z280 haplocsoport aránya az északi manysikhoz képest. Ez összhangban van elvárásunkkal, amennyiben a nehezebben megközelíthető területeken élők jobban megőrzik az eredeti génállományt.

A kondai és északi manysik között hat különböző R1a-Z280 haplotípust azonosítottunk, amelyből ötnek volt magyar etnikumú egyezése, ami az R1a-Z280 haplocsoport fontosságára utalhat a magyar és ugor etnogenezisben. A magyarországi magyar adatbázisból az öt haplotípushoz tizenkét egyén tartozik, ami a minták 3,6%-a.

Összefoglalás

Bár a finnugor népek antropológiai szempontból igen különbözőek, mégis kimutatható egy egyértelmű genetikai kapcsolat a finnugor népek apai vonalaiban. Ezt a kapcsolatot elsődlegesen a kelet-eurázsiai eredetű N1c, másodlagosan a nyugat-eurázsiai R1a haplocsoport egy alcsoportja (Z280) testesíti meg. A populációgenetikai adatok tehát összhangban vannak azokkal a modellekkel, amelyek a finnugor etnogenezist az uráli embertani típushoz kötik, amely az Urál és a Szaján hegység között europid és mongoloid elemek hosszantartó érintkezésével és keveredéséből alakult ki a jégkorszak után.

Az N1c haplocsoport kialakulása és migrációja földrajzi és időbeli vonatkozásban nagy vonalakban átfedésben van a fésűs kerámiák és az uráli nyelvek terjedésének Juha Janhunen (Janhunen, 2014) által vázolt modelljével. Elképzelhető, hogy az egyezés nem véletlen. Ebben az esetben a Távol-Keletről induló, Nyugat-Szibérián át Európába érkező N1c haplocsoporthoz köthető populációk voltak a pre-uráli és uráli nyelvek, illetve a fésűs kerámia elsődleges hordozói.

Ahogy a nyelvészetben is folynak viták az uráli nyelvcsalád és utódnyelveik koráról, úgy a genetikában is zajlik egy vita az N1c haplocsoport koráról. Amennyiben kiderül, hogy az N és N1c haplocsoport korát a 2013 előtti tanulmányok jelentősen túlbecsülték, akkor így akár a fésűs kerámiánál jóval fiatalabb, az Altáj-vidékről a Kr.e. II. évezred elején induló Szejma-Turbino régészeti jelenséghez köthető népmozgások is megfelelhetnek az uráli nyelvek elterjedésének. E kérdéskör további vizsgálatot igényel, ahogyan Janhunen korábbi tanulmányában is említi (Janhunen 2009).

A mai magyar populációban kivételes módon alacsony az N1c haplocsoport aránya a többi finnugor nyelvet beszélő népességhez képest. Ennek valószínűleg egyik oka az, hogy a magyarok évszázadokon keresztül magas presztízsű nyelvet beszéltek, és olyan területeken sikerült letelepedniük (Kárpát-medence, Dél-Urál vidék), amelyek vonzóak voltak más népek számára is. Másrészt Magyarországon még nem készült regionális bontású populációgenetikai felmérés, és a más országokban készült vizsgálatok tapasztalatai alapján nem elhanyagolható különbségek lehetnek a különböző régiók között egy országon belül is. Azaz elképzelhető, hogy a kutatók által nem vizsgált régiókban – a székelyhez hasonlóan-, valamivel magasabb lesz az N1c haplocsoport aránya. Illetve úgy tűnik, hogy a jelen magyar népesség génállományában az R1a-Z280 alcsoportban számosságában több ugor kori elemet találunk, mint az N1c haplocsoportban.

Mindazonáltal van legalább egy magyar nyelvű etnikai csoport, a székely, amelyben más Közép-Európai populációkhoz képest egyértelműen relatíve magas az N1c haplocsoport aránya. Továbbá a mai magyar és manysi populációban az N1c haplocsoport egy alcsoportja, az N1c-L1034 összeköti a magyar és manysi népességet, és potenciálisan elválasztja más népektől. Ha a további vizsgálatok megerősítik az N1c-L1034 alcsoport és az ugor népek közötti szoros kapcsolatot, akkor egy potenciális ugor migrációs markert találtunk, amely földrajzi elterjedésének feltérképezése komoly támogatást jelenthet a későbbiekben a magyar őstörténeti kutatásoknak.

A székelyekben szignifikánsan magasabb arányban találtuk meg az N1c, és azon belül az N1c-L1034 alcsoportot, mint a magyarországi populációban. Ez a tény abba az irányba billenti a székelyek eredetének kérdését, hogy a székelyek mindig is magyarok voltak, és nem egy eredetileg török etnikumú népesség.

A székelyekben és az északi manysikban is 50% fölötti az N1c-L1034 alcsoport aránya az N1c haplocsoporton belül. Ha feltételezzük, hogy az ugor etnogenezisben az N1c haplocsoport meghatározó szerepet játszott, akkor az is valószínű, hogy a korai ugor közösségekben az N1c-L1034 is meghatározó szerepet játszott. Mivel az N1c-L1034 alcsoport relatíve fiatal alcsoport, valószínűsíthető, hogy az ugor nyelvi kapcsolatok kialakulásért felelős társadalmi folyamatok egy jól körülhatárolható területen és viszonylagosan kis létszámú közösségekben zajlottak le.

 

Irodalom

Bermisheva és mtsai (2002) Diversity of Mitochondrial DNA Haplogroups in Ethnic Populations of the Volga–Ural Region. Molecular Biology, Vol. 36, No. 6, 2002, pp. 802–812.

Cui és mtsai (2013). Y Chromosome analysis of prehistoric human populations in the West Liao River Valley, Northeast China. BMC Evolutionary Biology 2013, 13:216. doi:10.1186/1471-2148-13-216.

Fehér és mtsai (2014). Y SNP L1034: limited genetic link between Mansi and Hungarian-speaking populations. Mol Genet Genomics DOI 10.1007/s00438-014-0925-2

Fodor István (1975). A finnugor régészet főbb kérdései. In: Uráli népek Nyelvrokonaink kulturája és hagyománya. Corvina Kiadó 1975.

Janhunen, Juha (2009). Proto-Uralic—what, where, and when? The Quasquicentennial of the Finno-Ugrian Society. Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 258. Helsinki 57–78.

Janhunen, Juha (2014). A legkeletibb uráliak. In: Finnugor Világ, XIX/2 (2014. Június.) 7-18.

Hajdú Péter (1977). Preuráli nyelvi kapcsolatok. Magyar őstörténeti tanulmányok. Akadémiai Kiadó. Budapest.

Hallast és mtsai (2014). The Y-Chromosome Tree Bursts into Leaf: 13,000 High-Confidence SNPs Covering the Majority of Known Clades. Mol Biol Evol (2014) doi: 10.1093/molbev/msu327

Helimszkij, Eugen (1996). A szamojéd népek vázlatos története. ELTE. Budapesti finnugor füzetek.

Kuzmin, Y. – Vetrov, V. (2007). The earliest Neolithic complex in Siberia: the Ust-Karenga 12 site and its significance for the Neolithization process in Eurasia. http://arheologija.ff.uni-lj.si/documenta/pdf34/DPkuzmin34.pdf

Malyarchuk és mtsai (2004). Differentiation of mitochondrial DNA and Y chromosomes in Russian populations. Hum Biol. 2004 Dec;76(6):877-900.

Malyarchuk és mtsai (2006). Differentiation of the Mitochondrial Subhaplogroup U4 in the Populations of Eastern Europe, Ural, and Western Siberia: Implication to the Genetic History of the Uralic Populations. Russian Journal of Genetics, Vol. 40, No. 11, 2004, pp. 1281–1287.

Mark, Karin (1981). A finnugor népek etnogenezise az antropológia tükrében. In: Domokos Péter, Uralisztika olvasókönyv. Budapest 1981. 126-130.

Mirabal és mtsai (2009). Y-Chromosome distribution within the geo-linguistic landscape of northwestern Russia European Journal of Human Genetics (2009) 17, 1260–1273; doi:10.1038/ejhg.2009.6;

Pimenoff és mtsai (2008) Northwest Siberian Khanty and Mansi in the junction of West and East Eurasian gene pools as revealed by uniparental markers. Eur J Hum Genet 16(10):1254–1264

Rootsi és mtsai (2007). A counter-clockwise northern route of the Y-chromosome haplogroup N from Southeast Asia towards Europe. European Journal of Human Genetics (2007) 15, 204–211. doi:10.1038/sj.ejhg.5201748

Shi és mtsai (2013). Genetic Evidence of an East Asian Origin and Paleolithic Northward Migration of Y-chromosome Haplogroup N. PLoS ONE 8(6): e66102. doi:10.1371/journal.pone.0066102

Tambets és mtsai (2004). The Western and Eastern Roots of the Saami—the Story of Genetic “Outliers” Told by Mitochondrial DNA and Y Chromosomes. Am. J. Hum. Genet. 74:661–682

Türk Attila (2011). A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Doktori értekezés. Szeged.

Tambets és mtsai (2004). The Western and Eastern Roots of the Saami—the Story of Genetic “Outliers” Told by Mitochondrial DNA and Y Chromosomes. Am. J. Hum. Genet. 74:661–682.

 

Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma

Reply