Gyóni Gábor: Oroszország és uráli nyelvrokonaink
Oroszország és uráli nyelvrokonaink[1]
Előadásom tárgyának kiválasztását hosszas levelezés előzte meg, amelynek során lehetséges témák sokasága fogalmazódott meg az uráli nyelvrokonaink és a keleti szlávok (oroszok) közötti kapcsolat középkortól napjainkig tartó történetéről, sőt jövőjéről is. Mondanivalómat végül három nagyobb pont köré csoportosítottam: 1) a finnugorok és keleti szlávok (oroszok) közötti történelmi viszony általános jellemzése néhány példával; 2) néhány szó a nacionalizmusról; 3) az Oroszországban élő uráli nyelvrokonaink jelenlegi helyzete és jövőjének kérdése.
- A finnugorok és keleti szlávok (oroszok) történelmi viszonyát két oldalról lehet megközelíteni, vagy a kooperációra, vagy a konfliktusokra helyezve a hangsúlyt. Már a források futó áttekintése után is világossá válik, hogy a csak a konfliktusokat vagy csak a kooperációt abszolutizáló megközelítés helytelen (bár mindkét irányú megközelítésre akadnak példák a historiográfiában).
Ha a kooperáció felől közelítjük meg a kérdést, számos példát találhatunk a finnugorok és a keleti szlávok együttműködésére. Ha a legkézenfekvőbb módon fellapozzuk a Régmúlt idők krónikáját[2], különösen a 9. század eseményeire vonatkozóan láthatjuk, hogy milyen intenzív együttműködés alakult ki a finnugorok és a keleti szlávok között. Több alkalommal is (859, 862, 882) közös alakítói voltak Kelet-Európa történéseinek, a Rusz korai történetének. Még a 10. században is találkozhatunk hasonló jellegű értesülésekkel (907, 988 – különösen utóbbi érdekes, miszerint Vlagyimir kijevi fejedelem egy erődítésrendszert hozott létre Kijevtől délre, és ebbe északról telepített be lakosokat, egyebek közt csúdokat. Ez már csak azért is érdekes, mert a 11. század elején Kijevben járt és Vlagyimirrel is találkozott hittérítő, Querfurti Brunó – aki a fehér és fekete „magyarokról”, valójában ungrikról is írt – megerősítette eme erődrendszer létezését).
A finnugorok és keleti szlávok kapcsolatára érdekes fényt vet egy, az 1071-es évnél olvasható pogány elbeszélés az ember eredetéről. Ezen elbeszélés párhuzama a mordvin folklórban lelhető fel – hívja fel a figyelmet a kiváló történész, V. O. Kljucsevszkij. S talán nem is az a legérdekesebb, hogy egy nyilvánvalóan finnugor vonatkozásokkal bíró folklórszöveg bukkan fel a krónika lapjain, hanem az, hogy a szöveg szerzője nem tesz utalást arra, hogy ez a pogány hagyomány finnugoroktól, egyáltalán, hogy másoktól, idegenektől származna. Ez arra utal, hogy a szóban forgó korszak finnugor és keleti szláv népességének azonos kulturális kódrendszere lehetett.
A mordvin származású V. O. Kljucsevszkij szerint a (19. századi terminológiával) nagyorosz nép is a finnugorok és a keleti szlávok egyfajta szimbiózisának eredményeképpen alakult ki a Rusz északkeleti perifériáin. E ritkán és főleg finnugor szubsztrátumnépesség által lakott területeken a 12. század első harmada után jelennek meg déli eredetű, keleti szláv telepesek, akik a polovecek állandó támadásai miatt frontvonallá változott déli Ruszból érkeztek új, nyugodtabb hazát keresve. A „nagyorosz” nyelvben, folklórban, kultúrában számos elem őrzi a finnugor szubsztrátum nyomát. Különösen érdekesek az északkeleti Rusz szláv és finnugor helynevei, melyek nem egymást kiszorítva, hanem egymással keveredve figyelhetők meg a Volga–Oka–Kljazma vidékén, együttélésről tanúbizonyságot téve.
Megint csak Kljucsevszkijt idézve, Oroszország története egy olyan ország története, mely folyton „kolonizálódik”. Észak-Eurázsia a magisztrális kultúrák tere, az állandó népmozgás, népáramlás, migráció jellemzi ezt a területet a vaskortól napjainkig. Az orosz nép Észak-Eurázsia – melyet politikailag az elmúlt évszázadokban Oroszország „töltött ki” – egyik magisztrális kultúrája, de Oroszország (Eurázsia) kolonizálásában az oroszokon kívül más népek is részt vettek: ukránok, tatárok vagy éppen a finnugor mordvinok, akiknek Szibériába, az Altaj vidékére települt egy jelentős csoportja.
Az imént felhozott példák tehát elsősorban az együttműködésre helyezik a hangsúlyt, a keleti szlávok és a finnugorok „szimbiózisát” tárják elénk.
De nem kívánnánk megismételni orosz történetírás kedvelt mítoszát az Oroszországhoz önként csatlakozó népekről. Ha például felütjük a novgorodi krónikák finnugor vonatkozású részeit – Klima László munkája eredményeképpen ezek is olvashatók magyarul[3] – ellentmondásosabb kép tárul elénk. Noha az izsórok, karélok, vótok kapcsán az esetek többségében Novgorod és ezen népek kooperációját láthatjuk, a csúdok és jamok (finnek) kapcsolata Novgoroddal már inkább konfliktusos jellegű volt.
Az orosz birodalomépítés folyamata sem volt korántsem önkéntes és vértelen, ezt tanúsítják a Kazany bevétele (1552) utáni események, az erőszakos krisztianizációs törekvések a helyi őslakos (tatár, udmurt, mari) népességgel szemben, akiknek jelentős része, ragaszkodva ősei hitéhez, keletre, az Urálba menekült (ahol ma is élnek pogány udmurtok és marik). Lehet-e ezt „etnikai tisztogatásnak” nevezni? Nos, a jelek szerint a vallási szempontok voltak elsődlegesek az 1552 után nemcsak soknemzetiségű, hanem immár polikonfesszionális Oroszországban, és az említett vallási konfliktusokat nehéz volna etnikai alapon megragadni. Különben az oroszok elleni etnikai tisztogatásként kellene értékelni az orosz óhitűek tömeges üldözését is a 17. században?
- Nem tagadva az etnicitás „természetességét” (erre jó példa a 9. században már biztosan létező, sajátos nyelvi körülmények hátterében kialakuló magyar etnikai tudat), kijelenthetjük: a modern nemzeti tudat történelmileg kialakult fejlemény, melyet más identitásformák előznek meg, a koraújkorban történetesen a vallási identitás. Hogy az újkorban vagy a középkorban létezett-e tudatos nemzetiségi politika, régi viták tárgya (lásd pl. Magyarországon is a Mályusz–Szekfű vita vonatkozó részeit), de én szkeptikusan viszonyulok azokhoz a törekvésekhez, melyek a mi modern nacionalizmusunk nyelvezetével próbálják leírni egy tőlünk térben és időben eltérő régió történetét. Ez az egyik szempont, amire nyelvrokonaink és az orosz többségi nemzet viszonyáról szólva felhívnám a figyelmet.
A másik, szintén figyelembe veendő szempont az, hogy Eurázsia etnikai folyamatai nem interpretálhatók kizárólag orosz–nem-orosz relációban. Vannak példák arra, hogy uráli nyelvrokonaink eltörökösödtek, vagy arra is, hogy oroszok például eljakutosodtak stb. A folyton fortyogó, változó eurázsiai etnikai katlanra jó példa a dolgán nép, mely csak a 18–19. században alakult ki oroszok, jakutok, evenkik keveredéséből.
A modern nemzettudat (amikor az identitás legfontosabb eleme a szimbólumokban is kifejezhető nemzethez való tartozás) tehát csak az elmúlt kb. 200 év fejleménye. Az orosz politika eszköztárában az unifikáló-ruszifikáló nacionalizmus a reformer II. Sándor cár idején tűnt fel. Az orosz nacionalizmus megjelenési formája más, mint a mi közép-európai vérségi, etnikai nacionalizmusunk. Minket, magyarokat az foglalkoztat, hogy mi történik Kolozsváron, a Felvidéken vagy másutt a határokon túlra került testvéreinkkel; míg az orosz etnikai nacionalizmus ma is inkább területben, mintsem vérségi etnoszban gondolkodik, s az államot az utóbbi fölé helyezi. Az orosz nacionalisták azt mondják, „Oroszország az oroszoké”, de szinte egyáltalán nem izgatja őket, milyen sérelmeket szenvednek el az Oroszországon kívül élő etnikai oroszok. Az orosz nacionalisták Oroszországot akarják „megtisztítani” a sötét bőrűektől, bevándorlóktól, muszlimoktól, déliektől stb.
Oroszországban élő nyelvrokonaink és a modern nemzettudat viszonyáról érdemes elolvasni Andrej Vlagyimirovics Golovnyov jekatyerinburgi professzornak az Etnograficseszkoje obozrenyije 2012/2-es számában megjelent „Etnyicsnoszty: usztojcsivoszty i izmencsivoszty (opit Szevera)” [Etnicitás: stabilitás és változékonyság (Észak példája)] című tanulmányát. Eszerint Eurázsia, benne Észak ma ismert népeit, „nemzeteit” mintegy mesterségesen teremtették meg a szovjethatalom idején az 1920-as években (erre különösen jó példa a mai üzbég nemzet, melyet különböző közép-ázsiai török csoportokból alkottak meg). A Szovjetunió minden tekintetben új állam volt, új társadalmi és gazdasági berendezkedéssel, ember és ember újfajta viszonyával; ez az ambiciózus új állam újrateremtette Eurázsia világát, új neveket is adott az ott élő „népeknek” (közösségeknek). A nemzetképzés része volt a nyelvi normák, írásbeliségek megalkotása is. Az 1926-os szovjet népszámlálás idején elkészítették a Szovjetunióban élő népek hivatalos jegyzékét, mely nemcsak leíró, de konstruáló jellegű is volt. A korábban egységes(nek elképzelt) északi szamojédokat „szétválasztották” nyenyecekre, enyecekre, nganaszánokra (az enyec nép megteremtésében úttörő szerepet játszott Borisz Oszipovics Dolgih Szibéria-kutató). Vagy fordítva, közös etnikai tudattal nem rendelkező csoportokból gyúrták össze a szölkup népet – írja Golovnyov. Én ebben a kérdésben természetesen nem foglalnék állást, hiszen nem vagyok szakértője az északi szamojédoknak vagy szölkupoknak, nem ismerem identitásuk rétegeit, de figyelemre méltónak tartom ezt a véleményt.
- Előadásom harmadik részében az oroszországi föderalizmus jellegéről, nyelvrokonaink helyzetéről és jövőbeli kilátásairól szólnék, az idő szűke miatt csak néhány szóban.
Valóban föderatív államnak tekinthető-e az Oroszországi Föderáció? Noha a Vlagyimir Putyin elnök által 2000-ben meghirdetett hatalmi vertikál ellentmondásban van a horizontális hatalommegosztást feltételező föderatív berendezkedéssel, és az elmúlt 15 évben valóban jelentős centralizáció történt Oroszországban (összhangban az 1993-as orosz alkotmány szellemiségével), a köztársasági alkotmányokban néhol még fellelhetők a föderalizmus elemei. Rendkívül érdekesek az alaptörvények, amelyek több-kevesebb jogot biztosítanak a helyi nyelvek/népek számára. A köztársaságok többségében például hivatalos nyelvnek számít az oroszon kívül a névadó nép nyelve, de érdekesek azok a passzusok, melyek külön jogokat adnak egyes nyelveknek/népeknek. Például a baskír vagy a burját alkotmány szerint csak olyan személy állhat a köztársaság élén, aki beszéli a baskír/burját nyelvet. Miért van az, hogy bizonyos köztársaságokban sikerült ilyen rendelkezéseket elfogadni, másokban meg nem? Arra gondolhatnánk, hogy ezekben a szubjektumokban többségben van a névadó nép, ám például Baskíriában 1989-ben a baskírok aránya csak 21 %-ot – még a helyi tatárokénál is kevesebbet – tett ki (a baskír alkotmányt 1993-ban fogadták el), és Burjátiában is 25 % körüli a burjátok aránya.
Ami az oroszországi uráli népek jelenlegi helyzetét illeti, közismertek a 2010-es népszámlálás elszomorító adatai. Bár néhány esetben nőtt az adott néphez tartozó személyek száma, minden esetben csökkent a nyelvet beszélők száma. Az általános lehangoló kép mellett üde színfolt azonban Mordóvia. A Mordvin Köztársaságban több tízezerrel nőtt a magukat mordvinnak vallók aránya. Vajon mi magyarázza ezeket az adatokat, és a Mordvin Köztársaság adhat-e pozitív példát másoknak?
Nyelvrokonaink jövőjét illetően nem vagyok derűlátó. Putyin elnök távozása, esetleges bukása után – a posztszovjet államokhoz hasonlóan – beköszönthet az orosz nemzeti forradalom kora, azaz az orosz nemzetállam építése kerülhet előtérbe (az 1990-es években a posztszovjet államok közül egyedül Oroszországban csökkent a „tituláris nemzet” aránya). Egy ilyen politika elsősorban a muszlim bevándorlókat és az észak-kaukázusiakat érintené; egy friss közvélemény-kutatás szerint a legtöbben őket tiltanák ki az országból. Az orosz nacionalisták amúgy furcsa szerzetek, a Kaukázus Oroszországtól való lekapcsolását, azaz saját országuk megcsonkítását követelik („Eleget etettük a Kaukázust!”). Mindenesetre az esetleges kísérlet az orosz nemzetállam megteremtésére nem sok jót ígér a kisebbségeknek, de egészében véve Oroszországnak sem.
[1] Az ELTE Finnugor Tanszéke által 2015. január 9–10-én rendezett 27. Finnugor Szemináriumon elhangzott előadás rövidített változata.
[2] A finnugor vonatkozású részeket magyarul lásd Klima László: Szemelvények a finnugor történelem korrai forrásaiból. 2012. http://finnugor.elte.hu/tortenelem/KLfgrtortforr20131102.pdf
[3] Lásd a 2. sz. jegyzetet.
Gyóni Gábor