Fodor István: Néhány széljegyzet Juha Janhunen dolgozatához

Néhány széljegyzet Juha Janhunen dolgozatához

 

A kiváló finn nyelvészt ez év március 17-én választotta külső tagjának Akadémiánk, jelen dolgozata (Janhunen 2014) székfoglaló előadásként ott hangzott el. Rendkívül figyelemre méltó, nálunk eddig ismeretlen nyelvészeti hipotézis körvonalait vázolja fel, amelynek alighanem élénk visszhangja lesz majd a magyar nyelvészek és őstörténészek körében is. Magam az utóbbiak táborából fejtem ki rövidre fogott álláspontomat, mégpedig abból a meggyőződésből kiindulva, hogy minden nyelvészeti vizsgálatnál figyelembe kell vennünk a nyelvet beszélőket is, hiszen a nyelv nem absztrakt fogalom. Hiába hangsúlyozza tehát a szerző, hogy ő csupán nyelvészeti konstrukciót épít fel, ez ugyanis egyben történeti konstrukció is. (A szerző arra is utal, hogy a mai népeknek nincs közvetlen kapcsolata az általa beszélt nyelvvel, hiszen az egy nyelvet beszélő népek gyakran különböző embertani típusokhoz tartoznak, egymástól elütő kultúrájuk van. Ez ugyan igaz lehet, ám e népek történeti vizsgálata a legtöbb esetben fényt derít a nyelv és a nép ősi kapcsolatára. Jól példázzák ezt a magyar nép- és nyelvtörténeti vizsgálatok is.)

A szerző természetesen a népek elhelyezkedésének mai helyzetéből indul ki. s az uráli, altáji nyelvekről és népekről tesz is néhány előzetes megállapítást. Ezek közül feltétlenül igaznak és helyénvalónak tartom azt az észrevételét, hogy a finn nyelv és nép viszonylag későn foglalta el mai földrajzi helyét. (9.) Igen fontos megállapítás ez, hiszen a finn őstörténészek az utóbbi két évtizedben – élükön Milton Nunezzel – szinte kivétel nélkül egyre csak azt hangoztatták, hogy a finnek már legalább tízezer év óta mai hazájuk területén élnek. (Nunez 1987; Salo 2002. Vö. Fodor 2001, 144-146.) Ugyancsak egyezhetünk mindazzal, amit a konvergencia-elmélet híveiről s a hagyományos történeti összehasonlító nyelvtudományról ír. (10-11.) Alighanem joggal kételkedhetünk viszont abban a véleményében, hogy az uráliak korábban mindig a tajga és részben a tundra övezetében éltek, a déli steppékre csak a magyarok elődei kerültek ki, bár nem kizárt, hogy más finnugor csoportok is rövidebb ideig a nyílt füves pusztákon éltek. (8.) Ma már azonban egészen biztosan állíthatjuk, hogy az obi-ugorok jelentős déli csoportjai is steppei vagy ligetes steppei nomád, vagy félnomád állattartók voltak. Ezek a déli csoportjaik azonban vagy az Urál nyugati oldalára húzódtak a népvándorlás korban (Mogilnyikov 1988, 144; Fodor 2009, 44; 2012, 7-8), vagy pedig lakóhelyükön maradtak az irtisi és barabai steppéken, ahol a XIII. századra eltörökösödtek (Mogilnyikov 1965.) (Ennek kulrúrális nyomairól ld. Diószegi 1970, 227-235.))

A szerző azon eljárását, hogy a nyelvtörténeti vizsgálatoknál a mai helyzetből indul ki, Szibéria esetében (hiszen a hipotézis szinte kizárólag ezt a területet érinti) azért tartom meglehetősen ingatagnak, mert a XVI-XVIII. században – amikor az oroszok ezt a területet gyarmatosították – itt még nagyon szerényen számítva is, legalább kétszer-háromszor annyi nyelv létezett, mint manapság.

A szerző a népek és nyelvek terjedésének egy általánosan érvényes történeti útját jelöli ki. Eszerint egy bizonyos nép megtelepszik az adott területen, ahol általában számbeli kisebbségben van, de jóval fejlettebb termelési móddal és társadalommal rendelkezik, így lassan az őslakosság átveszi a jövevények nyelvét, ám az új népesség embertani alkatát a többségben lévő őslakosság örökíti át. ”Ez azzal is összefügg – írja a szerző – hogy az új területen az eredeti népességnek a teljes mellőzése és kipusztítása nem lehetséges.” (8.). Ez a modell valóban alkalmazható ugyan több nép esetében is, például a középkori obi-ugoroknál. (Amikor Északnyugat Szibériában rátelepedtek a por frátria népességére.) De semmiképp nem alkalmazható például. a finnekre – ha elfogadjuk a szerző feltevését – akik a keletebbi tajgáról mai hazájukba csak primitívebb gazdálkodást vihettek volna. E modell egyébként valójában csak a termelőgazdálkodás elterjedését követő időszakára lehet érvényes (tehát az újkőkortól kezdődően), ám ott a termelőgazdálkodás nem keletről nyugatra, hanem délről észak felé terjedt a szerző által vizsgált területen. Nem beszélhetünk ilyesmiről a szerző kedvenc példájaként szereplő oszmán-törököknél sem, akik aligha „modernizálták” a bizánci gazdaságot. Nem alkalmazható továbbá a szóban forgó modell például a bolgárokra sem. 680 körül ugyanis Aszparuh kán keletről fejlett gazdálkodású és tagozott társadalmú török nyelvű népet vezetett az Al-Dunához, itt erős államot alapított, ám három évszázad alatt a helyben talált szlávok nyelvileg asszimilálták uralkodóikat. (Ez a példa arra vet fényt, hogy a nyelvi folyamatokban nagy szerepe volt az együtt élő népességek számarányának. Akkoriban ugyanis nem volt – vagy ha igen, nagyon ritkán – a maihoz hasonló erőszakos asszimiláció, így a többség előnyösebb helyzetben volt.) S itt még egy lényeges kérdés merül fel: a szerző szerint az uráli és altáji népek mind keletről nyugat felé vándoroltak, ugyanúgy, mint a déli, steppei sávban élő állattartók. Igen, de a steppei vándorlásoknak igazolható klímatörténeti, életföldrajzi okai voltak. (Fodor 2007.) A szibériai tajgában viszont ilyesmiről nem tudunk.

Visszatérve a népek és nyelvek terjedésének Janhunen által ajánlott modelljéhez: e feltevés – sajnos – szinte semmivel nem igazolható, hiszen ezekből a korokból nincsenek demográfiai adataink, rendkívül bizonytalanok az időrendi kérdések is. Ezért lássunk a nyelvcserének egy jóval későbbi és igazolható esetét a magyar történelemből.

Köztudomású, hogy a török hódoltság előtti évszázadokban a középkori Magyarország legsűrűbben lakott területe a Délvidék volt. Például a Száva és a Dráva közti szerémségi Valkó vármegye népsűrűsége 26 fő volt, míg az északi Abaújé 1 fő. Engel Pál vizsgálta meg az okleveles anyag alapján, hogyan pusztult el e megye magyar lakossága a XV. században és a XVI. sz. első felében, amikor az oszmán-török hadak szinte állandóan pusztították a vidéket. (Különösen a XV. sz. közepe után, amikor előbb Szerbia, majd Bosznia is az oszmán birodalom része lett, majd 1521, Nándorfehérvár elestét követően, amikor a déli magyar vármegyék teljesen védelem nélkül maradtak.) Arra a megállapításra jutott, hogy a települések mintegy 70-75%-a pusztult el a jelzett időszakban, valamint a népesség és az anyagi javak 90 %-a. Természetes, hogy ezt a vérveszteséget nem pótolhatta az északi vármegyék lakosságának gyarapodása. Megindult a Szávától délre lakó délszláv lakosság beáramlása. (Engel 2000.) Szó sincs tehát arról, hogy a jövevény délszlávok itt, a bevándorlás kezdeti évszázadában kisebbségben lettek volna, és fejlettebb gazdasággal és társdalommal érkeztek volna ide. (Épp ellenkezőleg: a magyar lakosság által már évszázadok óta nem használt archaikus mezőgazdasági eszközöket hoztak magukkal, társadalmuk szerkezete is összehasonlíthatatlanul kezdetlegesebb volt.) S még egy, időben jóval közelebbi adatot szeretnék a szerző figyelmébe ajánlani: az albánok Koszovóban egyáltalában nem „fejlettségük” miatt kerültek nagy számbeli túlsúlyba a szerbekhez képest, hanem egyszerűen azért, mert körükben jóval nagyobb volt a népszaporulat.

Juha Janhunen a magyarság Kárpát-medencei történetét is sajátságos módon látja. Szerinte ugyanis a mai 13-15 millió magyar nem a történeti népeség-növekedés következtében jött létre, „…hanem inkább egy évszázadokon át folyamatosan végbemenő nyelvcsere eredménye, ami a szomszédos török, szláv, román, germán és más nyelvű elemeket és néptöredékeket magyar nyelvűvé tette.” (9.) Kár, hogy nem vette figyelembe a honfoglaló magyarság és a helyben talált lakosság létszámára vonatkozó kutatási eredményeket, főképpen a leginkább mérvadónak tartható, Györffy György által kifejtett véleményt, amely szerint a beköltözött magyarok létszáma 400 ezer körül lehetett, míg a helyben talált lakosságé ennek nagyjából a felét tehette ki. (Györffy 1964, 45-46.) A magyarság tehát már 900 körül is nagy számbeli túlsúlyban volt a helyi lakossággal szemben. Nem térek itt ki részletesebben a magyarság későbbi néptörténetére (erről vö. Szabó 1941), csak azt jegyzem meg, hogy az messzemenően nem egyezik a szerző vélekedésével.

Talán e néhány adat is jól példázza, hogy a nyelvváltás folyamata jóval bonyolultabb lehetett annál a modellnél, mint amit a szerző olvasói elé tárt.

A szerző meglehetős magabiztossággal jelenti ki, hogy a szamojédok őshazája a Jeniszej mellett volt, a finnugoroké pedig a Jeniszej és az Ob között. Megemlíti, hogy ez volt Hajdú Péter véleménye is. (10.) Márpedig minden hozzáértő tudja, hogy Hajdú 1964-es elmélete ettől igen jelentősen különbözött. A szamojéd őstörténetet kutatók körében valóban van hasonló elgondolás (vö. Helimszkij 1996, 4-5), ám az egyes népek régi lakóhelyéről és azok időrendjéről (László 1990, 20-21; Salo 1996, 344, 353) hitelesebb adatokat szolgáltató régészeti vizsgálatok inkább arra mutatnak, hogy a szamojédok a vaskor elején húzódtak észak-nyugatról mai lakóhelyükre. E felfogás szerint a déli szamojédok a bronzkor vége előtt (tehát nagyjából a Kr. e. 1000 előtt) nem tűnhettek fel az Altáj-Szaján vidékén. (Koszarev 1974, 152-160; Chindina 1994.) A szerző a szamojédok régészeti hagyatékának véli a minuszinszki medence régészeti emlékeit, a tagár és a tastik műveltséget. (Itt jegyzem meg, hogy a tagár kultúra nem bronzkori, hanem kora vaskori, Kr. e VIII-III. századi, a tastik kultúra keltezése pedig: I-V. sz. Vö. Matjuscsenko 1999, 151-154.)) Az a nagyvonalú kijelentés pedig, amely szerint a szaaojédok az afanaszjevói műveltség lakosságának egyenes utódai lennének, nem egyéb puszta találgatásnál. (12-13.)

A Kr. e. III. évezredi afanaszjevói régészeti műveltség népessége ugyanis europid embertani típusú volt, ők voltak e vidéken az első állattartók és fémművesek. Kultúrájuk hasonlóságot mutat a Dél-Urálról a Tiszáig elterjedő rézkori gödörsíros műveltség korai emlékeivel. Ennek alapján a kutatók úgy vélik, hogy az afanaszjevóiak Kelet-Európából vándoroltak a Jeniszej vidékére, s indoeurópai nyelvűek lehettek. (Janyin 2006, 212-216,) Ha ugyanis a szerző feltevése lenne igaz, miszerint az afanaszjevóiak ősszamojéd nyelvűek voltak, úgy joggal feltételezhetnénk azt is, hogy ebben a korban Kunszentmárton, Karcag és Berettyóújfalu vidékén is a szamojéd nyelv járta.

Minuszinszk vidékén még a tagár népesség is europid típusú volt, csak a Kr. e. III. században jelentek meg Mongólia területéről az első mongoloid népcsoportok, általános feltevés szerint az ázsiai hunok, akik az első nomádok voltak errefelé. A tastik kultúra népessége már vegyes embertani alkatú volt (Vö. Fodor 2013, 9, 34-36; 2014.) A jövevény népességben sejthetnénk azokat a bolgár-török nyelvű csoportokat, akiktől a szamojédok legkorábbi török jövevényszavaikat kölcsönözték (vö. Róna-Tas 1980, 381-382), csakhogy ehhez be kellene bizonyítani, hogy errefelé ekkor valóban szamojédok éltek. Ha igen, az elmondottak alapján akkor is kizárható, hogy ezek a helyi ősszamojéd afanaszjevóiak utódai lettek volna.

Juha Janhunen hipotézisének kiváltó oka: magyarázatát kívánja adni az uráli és altáji nyelvek közt lévő tipológiai egyezéseknek. (14-15.) (Ezeket nevezte Németh Gyula rokonságszerű ősi kapcsolatoknak.) Nézete szerint nincs altáji nyelvcsalád, mert azt öt nyelvcsalád alkotja. Az uráli őshaza előtt – úgy véli – az uráli és az altáji nyelvek között voltak ún. „parauráli” nyelvek (amelyek mibenlétéről és igazolhatóságáról nem kapunk felvilágosítást). A dolgozathoz mellékelt térképen ábrázolja a szerző az uráli és az altáji „ősi őshazákat”,…. amelyekbe az Észak-Kína és Észak-Korea földjén lévő altáji és a Mongóliában és az attól északra lévő szibériai területsávban lévő parauráli őshaza tartozott. Az altáji ősnyelv gócpontja Dél-Mandzsúria lehetett. A jelzett területről vándoroltak tehát a parauráliak nyugatra.

E szellemes, laza hipotézis kapcsán a régész először is arra kíváncsi, mikor mehetett végbe ez a vándorlás. A szerző – sajnos – ezt a kérdést teljesen nyitva hagyja. Megjegyzi ugyan, hogy a kronológia nem teljesen világos, mert az altáji őshaza korában az uráli már felbomlott. Az olvasó csak annyit tételezhet fel, hogy ez a vándorlás csak nagyon régen mehetett végbe, talán az őskőkorban. Amikor viszont még nem voltak olyan emberi közösségek, amelyekben nyelvcsaládok alakulhattak volna ki. (Vö. Hajdú 1977, 157; Korhonen 1980.) (Egyáltalán nem véletlen, hogy a szóban forgó területek legkorábbi néptörténeti térképét 1970 körül a két kiváló kutató, V. N. Csernyecov és A.P. Okladnyikov legkorábban az újkőkorban vélte megrajzolhatónak. (Chernetsov 1970; Csernyecov 1973; Okladnyikov 2003.) De ha ennek az ellenkezőjét véljük is (ami fölöttébb valószínűtlen), akkor sem igazolható az uráliak nyugatra vándorlása, mivel az őskőkori embercsoportok – a Jeniszejtől a Csendes-óceánig – délről észak felé és nyugatról kelet felé mozogtak, nem pedig keletről nyugati irányba. (Vö. Janyin 2006, 1. térkép.) Szibéria keleti és nyugati része között (a határ nagyjából a Jeniszej folyó) a későbbi kőkorban is alig volt kapcsolat, így vándorlásoknak sincs nyoma. A nyugat-szibériai népesség inkább Kelet-Európával tartott fenn szoros kapcsolatokat.

Régészetileg tehát nem találjuk semmi nyomát a jelzett „ősi kapcsolatnak” az uráli és az altáji nyelveket beszélő népességek között. A jóval későbbi időben viszont annál inkább. Ebből magam arra következtetnék, hogy ezek a tipológiai hasonlóságok sokkal később alakultak ki – bizonyára már Krisztus születése után – mint azt a szerző feltételezi. Ebben az esetben viszont értelemszerűen elesik a „parauráli őshaza” feltevésének kényszere, s nem szükséges olyan távol-keleti népmozgásokat sem feltételeznünk, amelyek valójában nem voltak.

A szerző nagy tudásáról és remek kombinatív készségéről tanúskodó hipotézis tehát véleményem szerint ma még csak laza körvonalaiban áll készen. A szellemes, nagyvonalú feltevések sora egymáshoz ugyan logikusan kapcsolódik, ám szinte minden eleme legalább részbeni igazolásra szorul. Amikor néhány részletkérdést alaposabban górcső alá vettünk – és nem csupán a nyelvészeti érveket vettük számba – majd mindenhol komoly ellentmondások tolultak elénk. (Márpedig tudjuk, hogy az ördög éppen a részletekben lakozik.) Magam ezért valószínűnek tartom, hogy a szerző a jövőben majd ezen fog munkálkodni, s új elméletét tovább finomítja majd.

 

Irodalom

Chernetsov, V. N. (1970) Ont he Problem of Ancient Substratum in the Cultures of the Circumpolar Region. In: Труды VII Международного конгресса антропологических и этнографических наук, том 10. Ред. Симченко, Ю. В. Москва. 260-267.

Chindina, L. A. (1994) The sources of formation of the Selkups and their dialectal groups. Specimina Sibirica, X. Savariae. 17-26.

Csernyecov, V. N. (1973) Чернецов, В. Н., Этнокультурные ареалы в лесной и субарктических зонах Евразии в эпоху неолита. In: Проблемы археологии Урала и Сибири. Ред. Смирнов, А. П. Москва. 10-17.

Diószegi V. (1970) A baraba törökök iszlám előtti samanizmusa és etnogenetikai tanulságai. Népi kultúra – népi társadalom, IV. Budapest. 161-241.

Engel P. (2000) A török dúlások hatása a népességre: Valkó megye példája. Századok 134. 267-321.

Fodor I. (2001) Az uráli őstörténet és a régészet. Folia Uralica Debreceniensia, 8. 143-162.

Fodor I. (2007) Életföldrajz és nomád vándorlások. In: Az Alföld vonzásában. Tanulmányok a 60 esztendős Novák László Ferenc tiszteletére. Szerk. Ujváry Z. (Az Arany János Múzeum Közleményei, XII.) Nagykőrös-Debrecen. 7-13. (Angolul: Ecology and nomadic migrations. Chronica 7-8. 2007-2008. /Szeged 2010/ 77-81.)

Fodor I. (2009) Őstörténet és honfoglalás. (Magyarország története, 1.) Budapest.

Fodor I. (2012) A finnugor népek ősi lakóhelyei. História 2012/7. 3-9.

Fodor I. (2013) Ősi halotti maszkok. – Ancient Burial Masks. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Múzeum. Budapest.

Fodor I. (2014) Ancient Death Masks and the Prehistory of Hungarians. (Lessons of a Museum Exhibition.) Hungarian Studies, s. a.

Györffy Gy. (1964) Magyarország népessége a kezdetektől a XIV. sz. közepéig. In: Magyarország történeti demográfiája. Szerk. Kovacsics J. Budapest. 45-62.

Hajdú P. (1977) Preuráli nyelvi kapcsolatok. In: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Bartha A. – Czeglédy K. – Róna-Tas A. Budapest. 157-165.

Helimszkij, E. (1996) A szamojéd népek vázlatos története. (Budapesti Finnugor Füzetek, 1.) Budapest.

Janhunen, J. (2014) A legkeletibb uráliak. Finnugor Világ, XIX. évf. 2. sz. 2014. június. 7-18.

Janyin, V. L. (Ed.) (2006) Янин, В. Л. (Ред.) Археология. Москва.

Korhonen, M. (1980) Über die vorgeschichtlichen Bedingungen für die Annahme der „Paläo-Ursprachen.” CIFu 4. Pars II. Budapest. 64-65.

Koszarev, M. F. (1974) Косарев, М. Ф., Древние культуры Томско-Нарымского Приобья. Москва.

László Gy. (1990) Őseinkről. (Tanulmányok.) Budapest.

Matjuscsenko, V. I. (1999) Матющенко, В. И., Древняя история Сибири. Омск.

Mogilnyikov, V. A. (1965) Могилников, В. А., Ананьевское городище и вопрос о времени тюркизации Среднего Прииртышья и Барабы. Советская археология 1965/1, 275-282.

Mogilnyikov, V. A. (1988) Особенности социально-экономического развития и демографические процессы в Западной Сибири в железном веке. In: Некоторые проблемы сибирской археологии. Ред. Дэвлет, М. А. Москва. 29-47.

Nunez, M. (1987) A model for the early settlement of Finland. Fennoscandia Archaeologica, IV. 3-18.

OKladnyikov, A. P. (2003) Окладников, А. П., Неолит Сибири и Дальнего Востока. In: Uő., Археология Северной, Центральной и Восточной Азии. (СО РАН. Избранные труды.) Ред. Медведев, В. Е. Новосибирск. 54-85.

Róna-Tas A. (1980 On the earliest Samoyed-Turkish contacts. CIFU 5. Pars III. Turku. 377-385.

Salo, U. (1996) Suomalais-ugrilainen kielinhistoria Suomen esihistorian mäkökulmasta. – Die finnisch-ugrische Sprachgeschichte und die Besiedlungsgeschichte Finnlands. In: Historia Fenno-Ugrica, I:2. Congressus Primus Historiae Fenno-Ugricae. Red. Julku, K. Oulu. 335-353.

Salo, U. (2002) Finland’s name and its history of thousand of years. In: The Roots of Peoples and Languages of Northern Eurasia, IV. Ed. by Julku, K. Oulu. 211-259.

Szabó I. (1941) A magyarság életrajza. Budapest. (Reprint: Budapest 1990.)

 

Fodor István

Reply