Bogár Edit: Kozmács István: Munkácsi Bernát élete. „aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”

Kozmács István: Munkácsi Bernát élete

„aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”

AB-ART. 2012. 223 l. ISBN 978-80-8087-133-8

Munkácsi Bernátnak nem ez az első életrajza, leánya, Munkácsi Noémi életrajzi regényt írt róla (Egy nagy magyar nyelvész. 1943, I.M.I.T. kiadása, Budapest), Munkácsinak a tudománytörténetben játszott szerepét pedig Kálmán Béla ismertette a Múlt magyar tudósai sorozatban (Munkácsi Bernát. 1981, Akadémiai Kiadó, Budapest). Kozmács István Munkácsiról szóló könyve tehát szinte luxusnak számíthat, hiszen sok olyan tudósunk van, különösen a nyelvészek között, akikről gyakran egyetlen életrajzi jellegű munka sem készül. A szerző, aki természetesen tisztában van ezzel, úgy indokolja munkájának szükségességét, hogy egyrészt Munkácsi születésének 150. évfordulója hívta azt életre, másrészt pedig az a tény, hogy a korábbi két könyv figyelmen kívül hagy olyan részleteket, amelyeket íróik az adott munka tárgyának szempontjából lényegtelennek tartottak. Kozmács igyekszik túllépni az általa felrótt hiányosságokon, és így zárja bevezetőjét: „Ez az életírás Munkácsi Bernátról nem mint tudósról, nem mint apáról, nem mint tanfelügyelőről szól. Ez az írás egy 19. század végén, 20. század elején élt embert mutat be, akit egyetlen eszme vezetett életében: »Mindig az isteni, az erkölcsi feladat és eszme lebegjen előtted elsősorban, és csak aztán az emberek kegye.« Ez az életírás leginkább egy magyar zsidó emberről szól, aki tisztességesen akart és tudott élni” (8. oldal).

Természetesen a 178 oldalba, amelyet sűrűn illusztrálnak fél vagy egész oldalt kitevő képek, nem fért bele egy ember teljes élete, így Kozmácsnak is erősen szelektálnia kellett Munkácsi életének elemei között, éppen ezért nem is tudta maradéktalanul megvalósítani a fenti célkitűzést. Valóban sokat megtudunk ugyanis Munkácsiról, az emberről, a tudósról, a tanfelügyelőről, de legtöbbet a gyűjtőről és utazóról, viszont alig kapunk betekintést Munkácsi magánéletébe. Őseiről egy egész fejezet szól, de családjáról szinte semmit nem olvashatunk, arra is csak következtetni lehet, hogy nem egyedüli gyermeke volt szüleinek: „Apja elsőszülött gyenge gyermekének azt a sorsot szánta, hogy szellemét erősítse” (24. oldal) – vagyis lehettek testvérei is Munkácsinak, de hogy hányan, és mivel foglalkoztak, arról hallgat a szerző. Azt is csak egy fél mondatból tudjuk meg, hogy nős volt, és három gyermeke született: „Munkácsi Bernát és családja – felesége és három gyermeke – megélhetését tehát a tanfelügyelői állást biztosította” (177. oldal), ám sem a feleségről, sem a gyerekekről nem tudunk meg további részleteket, leszámítva az előszóban említett Noémit, aki életrajzi regényt írt édesapjáról. Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy a szerző igyekezett valóban sokoldalúan bemutatni Munkácsi Bernát életét.

Az „életírás”, ahogyan Kozmács emlegeti könyvét, műfajilag és stilisztikailag nehezen besorolható bármilyen kategóriába. Életrajz, de a sok korabeli forrásból és a Munkácsi naplójából vett idézetek miatt akár dokumentumregénynek is nevezhetnénk. Tudománytörténeti mű, de nincsenek meg benne az ilyenkor szokásos hivatkozások – ezzel persze gördülékenyebbé teszi a szerző az olvasást, a nem nyelvész olvasó számára a befogadást. Ha már az elején nem közölné a szerző, hogy olykor nem jelöli meg a szó szerinti idézetek forrását a szövegben (ezeket a forrásokat a könyv végén természetesen felsorolja), zavaró lehetne a stílus gyors változása a modern, napjainkra jellemző fordulatok és a ma már archaikusnak tetsző szövegrészletek között. Ezek a váltások olykor nem zökkenőmentesek, felteszem, vannak olvasók, akik nehezen birkóznak meg vele, ugyanakkor a száz évvel ezelőtti, nem szépirodalmi szövegek olvasásában jártas közönség (vajon mennyien lehetünk ilyenek?) számára kifejezetten élvezetes dolog a nyelvi formákkal való játszadozásból fakadó hangulatváltás.

A könyv az Előszó (7–8) után 17 rövid fejezetben írja le Munkácsi életútját a családi háttér ismertetésétől egyetemi tanulmányain, valamint a csángóföldi, majd a két oroszországi (udmurtföldi és szibériai) gyűjtőúton és a tanfelügyelői munkán át az első világháborús fogolytáborban végzett újabb gyűjtésekig, majd ezek feldolgozásának munkálataiig és végül a tudós haláláig. Az életrajzi rész végén Munk Péternek, Munkácsi Bernát egyik leszármazottjának Torontóból írt levelét olvashatjuk (189), melyet a kötet megjelenése kapcsán írt. Ezután a Jegyzetek (191–214; a tartalomjegyzékben – hibásan – a 189. oldal van megjelölve) című fejezet következik, melyben a könyvben előforduló személyek és intézmények rövidebb-hosszabb ismertetését olvashatjuk. A jegyzetanyag nem egységes, Baudouin de Courteney-ről például több mint egy teljes oldal, Nyikolaj Ilyminszkijről majdnem másfél, Kőrösi Csoma Sándorról két oldal szól, míg Gyulai Pálról vagy Klemm Antalról mindössze két-három sor. A könyvet a tartalomjegyzék előtt az Irodalomjegyzék (215–218) és a Képek jegyzéke (219–221) zárja.

A kötet lektorai Bárczi Zsófia és Sipőcz Katalin voltak; szerkesztőt nem láttam feltüntetve. Pedig jó lett volna, ha valaki felvállalja a szöveggondozást, mert a könyvben igen sok a bosszantó hiba (elsősorban az elválasztás és a központozás terén), amelyek gyakran megakasztják az olvasót, ráadásul a cirill betűs nevek átírása sem egységes, és nem is mindig felel meg a szabályzatnak (pl. az ’új’ jelentésű Новый szó többször is Novyj formában fordul elő a szabályos Novij helyett stb.). Csak néhány példa nyomdahibákra: ős-szel (81), valószinüleg (158), Mint kiderült egy rendkívüli képességekkel megáldott énekmondó is lakott a faluban (161), a táplálék, amihez hozzájuthatott meglehetősen silány volt (162), fin-nugor (180).

Mindezek a hibák persze nem gátolják az olvasót abban, hogy tökéletes képet alkosson Kozmács könyve alapján Munkácsi emberi tulajdonságairól, tudósi mentalitásáról. Egyenes, őszinte ember volt Munkácsi Bernát, akit tudósi és tanfelügyelői pályáján egyaránt a szerénység és magabiztosság, a maga igazába vetett töretlen hit, ugyanakkor egyes részletekben elkövetett hibáinak fel- és beismerése, szilárd következetesség, remek problémafelismerő készség, lelkiismeretesség és pontosság jellemzett. Hasonlóan részletes bemutatását kapjuk a századfordulós Magyarország tudományfinanszírozási, valamint oktatás- és valláspolitikai helyzetének is. Munkácsi ugyanis, hiába volt nagyszerű tudós és remek tanár, zsidó vallása miatt, melyhez élete végéig hű maradt, nem juthatott hozzá olyan állásokhoz, amelyekre egyébként szellemi tőkéje és emberi tulajdonságai egyaránt alkalmassá tették volna.

Kozmács István elfogult Munkácsival szemben. Ez az elfogultság érthető is, hiszen a szerző közelebbi szakterülete éppen az az udmurt nyelv, amelynek egyik első feltérképezője éppen Munkácsi volt, s akinek munkássága mindmáig meghatározó az udmurttal foglalkozó tudósok számára. Emellett példa értékű lehet minden tudós előtt Munkácsi kitartása, következetessége és a tudomány iránti alázata is. Mindazonáltal nehezen hihető, hogy ennyire gáncs nélküli lovag valaki, hogy ne legyenek emberi hibái – márpedig ilyesmiről nem olvashatunk az életrajzban. Kissé romantikus szemléletet vélhetünk felfedezni ebben a tökéletesre festett emberi portréban, ám a romantikára jellemző túlzások nélkül, és éppen emiatt lesz a Kozmács István ábrázolta Munkácsi Bernát mégis hús-vér ember az olvasó számára, emiatt lesz a könyv hasznos és kellemes olvasmány mindenkinek, akit érdekel a magyar (nyelv)tudomány múltja.

 

Bogár Edit

 

Reply